Mondjuk a magunkét – Világra való

Főként az idősebbektől gyakran hallja azt a szinte szállóigévé vált mondatot az ember, hogy én már nem erre a világra való vagyok. Így tett a nyolcvan felé közeledő nagymamám is, amikor megpróbáltam megtanítani az érintőképernyős telefon használatára, vagy mikor az esküvői fotókat a televízió képernyőjén látta viszont. A minap engem kapott el az érzés, hogy egyáltalán nem erre a világra kellett volna születnem, mert én szerencsére sokak mellett még hiszek abban, hogy vannak íratlan szabályok: ezek ugyan nincsenek kőbe vésve, mégis tudja az ember mit illik és mit nem.

Utcánkban építkezés zajlik. A konyhából kitekintve az ablakon arra lettem figyelmes, hogy az egyik munkás távozik kerítésünktől, de a postaládába semmit nem dobott be és bejönni sem akart, nem tudtam mire vélni a dolgot. Mint kiderült, a jóravaló ember eltévesztette a házszámot… Nem az építkezésben lévő háznál kéredzkedett be a mosdóba, inkább a kerítésünknél könnyített magán.