Mondjuk a magunkét – Az igazi félelmekről

Nem az anyagiak megléte, nem a saját otthon hiánya, de még csak a munkahely elvesztésének félelme sem játszik szerepet abban, hogy komolyan aggaszt a gyermekvállalás gondolata. Sokan sokféleképpen próbálják megfejteni, de legfőképp megmagyarázni azt, miért nem akarnak ma a nők, elsőként a diplomásak és a harminc év felettiek sokasodni, családot tervezni. Részemről az egyik ok az, amit éppen a minap fogalmazott meg egy kisgyermekes ismerősöm, amikor kutyafuttában váltottunk pár szót. Ahogy ez szokás szerint az esküvőm óta lenni szokott, az első kérdések egyikeként hangzott el részéről, tervezzük-e már a gyermekáldást. A bevett reakció részemről – nem is tudom, annyi tervem van még. – Akkor még most valósítsd meg őket, mert szülés után már semmire nem lesz lehetőséged – hangzott el a félelmetesen csengő válasz.

Bár örülök a pozitív fordulatnak, hogy jelenleg több gyerek születik, rettenetesen fáraszt, hogy mindenhol a szülésről olvasok, hallok, látok – tippek, tanácsok, kézikönyvek, előadások szólnak erről, még a csapból is a popsikenőcsös, pelenkás, lázcsillapító-szirupos reklámok folynak. Mielőtt bárki követ emelne jelentem, szeretnék gyereket, csupán a magam ritmusában és azt remélve, addig is elfogadják mások, hogy a család számomra nem kizárólag az apa-anya-gyerekek variációt jelenti.

Azt pedig, ami pillanatnyilag elriaszt a gyermekvállalástól éppen az anyatigris-jelenség generálta. Hogy a szülés egyet kell jelentsen önmagam feladásával: nőtársaim többsége számára ugyanis az anyaság életük legfőbb értelmévé vált, felejtve és mellőzve minden addigi tervet, célt, álmot és egyéniséget. Félretéve a jó beszélgetéseket filmekről, receptekről, gondokról, munkahelyi sikerélményekről, cserélve a témát a gyerek emésztésére, alvási szokásaira vagy a róla készült facebookos fotók tömkelegére. Talán a szakkönyvek sok tippje és jó tanácsa között említést kellene tenni arról is, hogyan ne felejtsünk el önmagunk maradni.