Egy kihalófélben lévő szakma képviselője

Csupán a véletlen műve, hogy éppen pályafutása kezdetének harmincadik évfordulóján látogattuk meg Feil Istvánt, a Mini Szervizben. – Az utolsó mohikánokról írtok? – reagált a megkeresésre a város egyetlen hivatalosan praktizáló tévészerelője. Keserűség nélkül konstatálja, hogy nyugdíjazásig, ami jelen állás szerint tizenöt év múlva esedékes, már biztosan nem tart ki, ennek a hivatásnak lassan vége lesz.

– Nem vagyok maszek – kezdi a bemutatkozást. A Mini Szerviz nem az övé, hanem egy budapesti cég telephelye. Mutatja is az erről tanúskodó táblát. A rádió-televízió műszerész bizonyítványt – miként mondja – a híres patakparti egyetemen, azaz az 505-ösben szerezte 1986-ban, de már 1984-ben tanulóként a Gelkához került, abból váltak ki és nyitották meg a szervizt egy szekszárdi kollégával 1990-ben. Később új munkatársa lett Vájer Attila személyében, akivel 2005-ig dolgozott együtt. Ma már nem tartana el két embert a műhely, egyet is döcögve…

– Már 6. osztályos koromban tévészerelő akartam lenni. Tetszett. Akkor még kijártak a szerelők házhoz, emberek közé. Itt megszakadni nem kell, az eszemet kell használni – idézte fel pályaválasztásának okait. A kiszállást valóban nagyon szerette, éveken át járta Pálfát, Vajtát, Bikácsot, Pusztahencsét. Ma már lehetetlen volna a helyszínen javítani, annyit változott a technológia és annyiféle tévé van, az alkatrészek pedig nem csereszabatosak. Amikor István tévészerelő lett, kétfajta tévé létezett: Orion és Videoton, ugyanazokkal az alkatrészekkel. Azóta a világ és vele a televíziók rengeteget változtak, hogy ezzel lépést tudjon tartani, részt vett néhány tanfolyamon, műszerésztalálkozókon, de már ilyeneket sem tartanak. Manapság az internet ad sok segítséget, a fórumokon megosztják egymással a tapasztalataikat. Ilyen szakmai közösség az Euras, amelynek regisztrált tagja.

A technológia változására visszatérve megállapítjuk, hogy ma már se szeri, se száma a tévétípusoknak, ami nem könnyíti meg a szerelők dolgát, viszont nem is minden készülék javítható. A régi gyártmányoknál a hibák 90-95%-ánál érdemes volt hozzáfogni, ma ez talán 30%. A többi kuka, ahogy István mondja. A lapostévék tápegysége még csak-csak javítható, a másik egység, ami digitálisan dolgozza fel a jeleket, nem. És nem lehet cserélni a képernyőket sem, amelyek viszont igazán sérülékenyek, elég egy nagyobb széllökés, ami felborítja az egyébként pehelykönnyű készüléket, vagy egy játéknyíl, netán pezsgős dugó. A készülékárak változása miatt sem éri meg a javítás, vázolja a szakember mondván, ’85-ben egy nyolccsatornás tévé 26 ezer forint volt, édesapja fizetése havonta ötezer, tehát fél éven át kellett rá az egész fizetést félre rakni. Manapság „hiper-szuper” tévét lehet vásárolni 100 ezer forintért, ami sokaknak nagyjából kétheti keresete.

Nem csoda, hogy a szerelők többsége elhagyja a pályát. Nemrégen volt osztálytalálkozójuk, amit ő szervezett, s mint kiderült, a tizenhat műszerész közül már csak ő van a szakmában. A régi paksi tévéműszerészek zöme is „eltűnt”, vagy az atomerőműben van, vagy talált valami rokonszakmát, háztartási gépet vagy éppen telefont, kamerát szerel. István sem rest, ha mikrót visznek, azt reparálja, ha harangozó elektronikát, akkor azt. Egy biztos – mondja – valami más után kell majd néznie, mert tévészerelőre már nem nagyon van szükség. Egyelőre azonban még jönnek hozzá, nemcsak helyből, hanem Tolnától Dunaföldvárig sok településről. Ő pedig ugyanolyan szívesen fog hozzá minden darabhoz, mert 30 év alatt sem unta meg. A televízió egyébként is fontos része az életének, kis túlzással, azzal kel, azzal fekszik. A szervizben mindig be van kapcsolva egy készülék, otthon, reggeli közben a Discovery csatornát nézik a lányával, ha hazamegy ebédelni, a hírekre kapcsol, esténként manapság focimeccset néz.