Emberi arcok: Vincze Istvánné

Tizenöt évvel ezelőtt annak apropóján beszélgettem Vincze Istvánnéval, hogy nyugállományba vonulásakor versbe foglalta a postás évei alatt gyűjtött emlékeit, az érzéseit, és a postaládák gondjaira bízta írását, így búcsúzott a lakók többségétől. Versének utolsó sorai így szóltak: „Köszönök mindent, mit munkám során kaptam, kicsit búslakodok, hogy abba kell hagyjam. De feltalálom én otthon is magam, hisz egy nyugdíjasnak mindig sok dolga van. Gondolatban párszor az utam végigjárom, sok-sok szeretettel emlékszem majd rátok.” Most ismét bekopogtattam hozzá, az immáron százesztendős, virágoktól ölelt, takaros dunakömlődi kis háznak a kapuján, hogy megkérdezzem, hogyan telnek számára a pihenés évei, olyan tevékenyen-e, amilyennek akkor tervezte.

A múltidézésben másfél évtizednél is korábbra visszanyúlva elmondta, hogy alföldi lány, szüleivel és testvérével 1960-ban költöztek Dunakömlődre a Hajdú-Bihar megyei Komádiból. Tizenöt évesen állt munkába, dolgozott a mezőgazdaságban, volt raktáros, adminisztrátor, majd postás huszonhat évig. – Ez utóbbit szerettem a legjobban. Először külterületi kézbesítő voltam Dunakömlődön és Kanacspusztán, aztán három év után egy másik terület postása lettem, majd két évvel később már azokat az utcákat jártam Pakson, ahol huszonegy éven át kézbesítettem, egészen nyugdíjba vonulásomig – mondta, hozzátéve, hogy a munkájában az emberek szeretete vezérelte, mindenkinek segített, amiben csak tudott, ha kérték, feladta a leveleiket, befizette a csekkjeiket, összegyűjtötte a nyaralók postáját. Kölcsönös volt az egymásra figyelés, voltak, akikkel apróságokkal lepték meg egymást, virágmagokat, süteményrecepteket cseréltek, voltak, akik télvíz idején forró teával kínálták, és figyeltek arra is a lakók, hogy el legyen takarítva a hó a járdákon. – Az adott és kapott apró figyelmességek örömmel töltöttek el. Éreztem a társadalmi megbecsülést, és tisztességes fizetést kaptam, amit manapság sajnos már nem mondhatnak el a postások – emelte ki, hozzátéve, szomorú dolog, de általánosan azt tapasztalja, hogy lassan kiveszőben van a kedvesség, az egymás iránti őszinte szeretet, tisztelet, az emberség egyre inkább elenyészik.

Nagyjából itt tartottunk a beszélgetésben, amikor felállt, bement a házba, majd néhány perc múlva fényképalbumokkal és oklevelekkel tért vissza. Ezeket nézegetve felidézte többek között, hogy éveken át rúgta a bőrt a 2006-ban létrehozott Dunakömlődi Emezenek elnevezésű, lányokból, asszonyokból verbuválódott amatőr labdarúgócsapatban, részt vett szemétszedő akciókban, kirándulásokon, és szóba került az is, hogy – ahogy sokan tudják róla – imád süteményt sütni, ám maga keveset fogyaszt a sós, édes finomságokból, elsősorban azért csinálja, hogy örömöt szerezzen másoknak. Számos alkalommal meg is mérette a tudását, és talán nem is volt még olyan, hogy ha nevezett egy süteményversenyre, ne ért volna el valamilyen dobogós helyezést. Mindig megtalálta, ahol szükség volt a segítségére, bármilyen dunakömlődi rendezvény lebonyolításában szívesen közreműködött, minimum sütött.

Mindez örömöt jelentett számára, és így ment egészen 2017-ig, amikor szívinfarktust kapott, majd 2018 januárjában szívműtéten esett át. Gyógyulása óta visszavett a tempóból, kevesebbet járnak el otthonról a férjével, már inkább csak résztvevőként mennek a helyi programokra. Viszont továbbra is hódol legkedveltebb elfoglaltságainak, a sütés mellett a dísznövények gondozásának, amelyek szeretetét a szülői házból hozta. Ami a jövőt illeti, Irénke leginkább arra vágyik, hogy a családjával még sokáig, jó egészségben megmaradjanak egymásnak.

(Megjelenés: Paksi Hírnök XXIX. évf. 7. szám, 2020. június5.