Emberi arcok: Magyar Anita
Vajon mi járhat egy kisiskolás fejében, milyen érzések, kérdések kavaroghatnak benne az iskoláról, a tanulásról, a családról vagy éppen a szerelemről? Magyar Anita dunakömlődi születésű, Pakson élő pedagógus ennek a korosztálynak a lelkét tárja elénk Majd én megmondom a tutit című, bájos humorral átszőtt verskötetében.
Évek óta ír verseket, amelyekből rendre kölcsönkérnek a kollégái versmondó versenyekre, iskolai ünnepségekre, a gyerekek pedig szívesen mondják ezeket a költeményeket. A könyv ötletével Poórné Heizler Györgyi, intézményük, a Paksi Deák Ferenc Általános Iskola Gyermekeinkért, Jövőnkért Alapítványának kuratóriumi elnöke állt elő. – Nagyon sokat tett, kiadót keresett, az alapítvány pályázati támogatást nyert a paksi képviselő-testület humánpolitikai bizottságától a megvalósításra, és az atomerőmű is biztosított forrást. Köszönet illeti Pétersz Máriát is, aki a kötet tartalmának összeállításában segített. A könyvet Kiss Zsuzsanna, a Paksi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola pedagógusa illusztrálta, akivel bár nincs közöttünk mély barátság, mégis valahogy az életem minden meghatározó állomásánál jelen volt. Egykor kollégák voltunk, és amikor elköszönt, egy képet kaptam tőle ajándékba. Viccesen megjegyeztem, hogy meglásd, Zsuzsi, egyszer még kitörünk a névtelenségből, én írok, te meg rajzolsz hozzá. Nem gondoltam, hogy a tréfás megjegyzés valósággá válik. Az eredeti elképzelés az volt, hogy gyermekrajzok kísérik majd a verseket, de éreztem, hogy nem tudnám, melyik ujjamba harapjak. Aztán összefutottam Zsuzsival a strandon, és ahogy megláttam, bevillant az egykori „jóslat”, a többi pedig már ment magától – idézte fel a könyv történetét Anita.
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tanítóként és most pedagógiai asszisztensként is gyerekek között töltöttem, töltöm a napjaimat, tudom, mi foglalkoztatja őket, mit gondolnak az élet dolgairól, és mivel elő tudom hívni a gyermeki énemet, vissza tudom tükrözni mindezt a verseimben – mondta Anita. Arról is mesélt, hogy vidám, humoros kislány volt, és arról álmodozott, hogy valami maradandót fog alkotni. – Akkor még azt gondoltam, hogy híres énekesnő leszek, de hamar rájöttem, hogy ahhoz nincs tehetségem. A versekre a felső tagozatos magyartanáromnak, Szuh Lászlónénak köszönhetően figyeltem fel. Ittam a szavait, ha megemlített egy költeményt, rohantam az iskolai könyvtárba, kikerestem, elolvastam, megtanultam. Minden bizonnyal hatással volt rám példaképeim munkássága is, prózában Lázár Ervin, költészetben Romhányi József, a kortárs gyermekirodalom képviselői közül pedig Mentovics Éva.
Nagyon sokat jelent nekem az írás, néha el is gondolkodom azon, hogy miért nem lettem író vagy költő, de mindig arra jutok, hogy ha nem a mögöttem álló utat járom be, akkor ez a könyv nem születik meg. Azt hiszem, így rendeltetett. Amikor a kezembe vehettem a kötetet, az volt eddigi életem második legszebb pillanata. Az első az volt, amikor a lányomat, Anitát tarthattam először a karjaimban, aki most már huszonnégy éves, és ötödéves hallgató a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán.
A könyv márciusban jelent meg, de a bemutatót el kellett halasztanunk a koronavírus-járvány miatt. Szeptemberre tervezünk író-olvasó találkozót, és izgalommal várjuk, hogy milyen lesz a könyv fogadtatása. A Szekszárdi Tanítóképző Főiskolán Lázár Ervin munkásságáról írtam a diplomamunkámat. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy találkozhattam vele, és írt is a szakdolgozatom végére egy gondolatot. Ezzel ajánlom az olvasók figyelmébe a verseskötetemet: „Minden idők elkövetkező gyermekeinek tiszta szívből kívánom, hogy hagyják őket minél tovább gyermeknek lenni.”