Az életet tanulta a Kisbékában

Aknai Péter középiskolás kora óta ír verset és prózát, amelyek az utóbbi időben folyamatosan jelennek meg irodalmi folyóiratokban. Indulásában meghatározó szerepet játszott – többek között – Oláh Zoltán paksi költő, és a Duna 1533-as folyamkilométere, ahol gyermekkora jelentős részét töltötte. Ez a térség az ihletője a pécsi alkotó idén nyáron megjelent A Kisbéka anatómiája című kisregényének is.

– Hogyan született meg a kötet ötlete?

– Bár régóta írok, nem mindig éreztem fontosnak, hogy publikáljak is. Az, hogy a Duna-parti élményeimből könyv született számomra nem meglepetés, inkább csak az, hogy ez most a szélesebb nyilvánosság elé került. Talán a véletlen is közbejátszott ebben, de nem bántam meg! Anyukám hetvenedik születésnapjára írtam egy történetet arról a vidékről, ahonnan ő származik: Géderlakról, a Dunáról, az egész gyerekkoromról. A kisregénynek ez a Prológus, illetve az Epilógus része, ezek voltak az első darabok, maga a keret. Ebbe ágyazódik az összes többi történet, amelyeknek számos családi vonatkozása is van. Nagyanyám géderlaki néptanító, aki csaknem végigélte a XX. századot. Nagy és nehéz idők tanúja volt, rengeteg történettel.

– Miért kisregény?

– Nem úgy kezdi az ember, hogy most kisregényt írok. Van a fejemben egy váz, történetek, fejezetek, amit elkezdek építeni. Így épül, folyamatosan változik a szöveg. Egyébként novellafüzérnek szántam, olyan történeteknek, amelyek hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódnak egymáshoz. Olykor vita tárgyát képezi, hogy mi is valójában, de ez engem különösebben nem érdekel. Ezt meghagyom a kritikusoknak.

– Kizárólag valós élmények szerepelnek a kötetben, vagy van fiktív tartalma is?

A nyarakat ebben a térségben töltöttem, a Paksi Halászcsárdával pontosan szemben, a Duna 1533-as folyamkilométerénél. Az itt szerzett élményeim felejthetetlenek, lényegében erről szól maga a könyv is. A Kisbéka pedig sok paksi számra cseng ismerősen: egy büfé a túlparton az ártéren, kuglizója is volt. Ott dolgoztam, állogattam a bábukat, hallgattam a paksi, alföldi, és mindenféle átutazó ember történeteit. Közben persze volt gurítás, fogadás, főzés, kaland, minden amit egy ilyen hely kínálni tud. A történetek valós eseményeket dolgoznak fel. Fiktív elemek olykor azért felbukkannak, főleg amikor az emlékezetem hiányosságait kellett kipótolnom. Egy rész van, amiben sűrűbben fordul elő, ez a Jasszer Arafat Zádorpusztára érkezik című. De hangsúlyozom, valós eseményeket dolgozok fel.

– Ez az első önálló kötete. Miért most?

Az ember 40 éves korára már nagyon távolinak érzi a gyerekkorát. Az én esetemben ez azért különösen fájdalmas, mert már alig tudom felidézni színtereit, a túlpart nagy részét elvitte a Duna. Tudtuk, hogy ez be fog következni, amit Oláh Zolti – könyvem egyik főhőse, az a bizonyos Költő – a következőképp fogalmazott meg: “Ez az egész azért szép, mert elmúlik.” Ez is lehetne a történet mottója.

– A könyv fülszövegében azt írja: Most, hogy negyven fölött visszatekintek az eddigi szakmáimra, rá kell jönnöm, hogy a Duna-parti kuglizóban szerzett készségeimből élek mind a mai napig. Ez mit jelent?

Tény, hogy gyerekként, ha érvényesülni akartam, beszélnem kellett, együttműködni sokszor teljesen különböző habitusú emberekkel. És nagyon vegyes volt a kép: járt ide orvos, mérnök, tanár, paraszt, kompos, orvhalász, uszálykapitány, csavargó… Meggyőződésem, hogy ezért megy nekem könnyen ma is a kapcsolatteremtés, szinte mindenkivel gyorsan megtalálom a közös hangot.

Hol mutatták már be a kötetet?

– A könyvet Pécsett mutattuk be először, egy telt házas júniusi estén. Ott voltam Budapesten a 89. Ünnepi Könyvhéten, a kortárs magyar irodalom legnagyobb ünnepén. A Vörösmarty téren dedikáltam a könyvet. Van egy meghívásom szeptember 1-jére a géderlaki falunapra. Minden héten több levelet is kapok olvasóktól, akik olyan szépeket írnak nekem, amit el sem merek mondani. Ezt még szoknom kell.

– Pakson lesz bemutatója?

– Ha hívnak, jövök! Sokat köszönhetek a paksi embereknek.

Aknai Péter. Fotó: magánarchívum
Aknai Péter. Fotó: magánarchívum