A Holokauszt paksi áldozataira emlékeztek

A paksi zsidóság deportálásának 81. évfordulójára közös megemlékezést hirdetett Paks Város Önkormányzata. Az eseményt az egykori Villany utcai zsinagóga, a mai Paksi Pákolitz István Városi Könyvtár előtt tartották.

A rendezvényen Radnóti Miklós „Erőltetett menet” című versét Nagy Balázs alpolgármester, a könyvtár igazgatója szavalta el. Emlékbeszédet Barnabás István alpolgármester mondott; szavait korabeli, részben Auschwitzban készült, a könyvtár falára kivetített felvételekkel illusztrálták. Barnabás István alpolgármester az alábbi emlékbeszédet mondta:

„Ott álltam a rámpán.
Ahol a vonatok megálltak.
Ahol a paksi zsidók kiszálltak.
Ahol utoljára együtt voltak.
Ott álltam a kavicsokon, és nem értettem a csendet.
Nem voltak hangok.
Pedig ott kellett volna lennie a sírásnak, a kérdéseknek, a kiáltásnak –
és azoknak a szavaknak, amelyeket már soha nem mondtak ki.
Csak a kavicsok.
Mintha még most is az ő lépteik alatt zörögnének.
Mintha meg akarnák őrizni őket egy mozdulatban, egy pillanatban,
mielőtt minden széthullott.
Láttam a síneket.
Azt a két párhuzamos vonalat, ami nem vezetett már innen sehová.
Vagy talán – egy helyre vezetett: a semmibe.
Vagy inkább oda, ahol az ember végképp elvesztette az emberi arcát.
Egyetlen idézet maradt meg bennem legélesebben.
Egy túlélő mondatai:
„A rámpán anyám balra ment, én jobbra. Többé nem láttam őt. A szél fújt. A gyereksírás nem akart elhallgatni. Az ég nem változott meg.”
Egy paksi lány, Goldstein Éva is ott volt. Egy nap, a selejtezésnél – ahol a
megöltek ruháit kellett átválogatni – megtalálta a húga kabátját és az anyja
kendőjét. Így tudta meg, hogy már nincsenek. Minden hang nélkül ért véget
az otthona.
Ez volt Auschwitz.
Nem egy város neve.
Nem egy múzeum.
Hanem valami, ami bennünk történt meg.
Ami nem ért véget akkor sem, amikor becsukták a kapukat.
Mert velünk történt.
A paksiakkal.
A zsinagóga mögül indultak el.
A saját utcájukból. A saját házukból. A saját boltjukból.
És soha nem tértek vissza.
De mi lenne, ha mégis visszatértek volna?
Ha nem tépte volna ki őket a város testéből az erőszak és a történelem?
Ha nem lett volna vagon, nem lett volna rámpa, nem lett volna hamu?
Milyen lenne ma Paks?
Talán reggelente nyitnák a kisboltot a főutcán.
Talán a nevük ott lenne a cégtáblán egy vaskereskedésen, egy
üvegesműhelyen, egy könyvesbolton.
Talán valaki szombat reggelente kinyitná a zsinagóga ajtaját, hogy gyertyát
gyújtson.
A zsidó iskola udvarán gyerekek játszanának.
Az öregek jiddis szavakat kevernének a magyarba, ahogy leülnének a padra
a Duna-korzón.
Valaki talán most is mesélne arról, hogyan süti a legjobb flódnit a
nagymamája.
Lenne valaki, aki hegedűn játszik a kultúrházban.
Lenne, aki orvosként rendel a rendelőben.
Lenne, aki fiatal tanárként tanítja az unokáinkat.
És lennénk mi is – más emberek.
Mert ha egy város elveszít egy közösséget, akkor nemcsak azokat veszti el,
akik elmentek,
hanem önmagának is egy részét.
A mi városunk több lehetne.
Tarkább, mélyebb, gazdagabb.
A múlt nemcsak fájdalmat hordoz, hanem lehetőségeket is, amelyek soha nem valósulhattak meg.
Most koszorút helyezünk el, és kavicsot az emléktáblánál.
A zsidó hagyományban a kavics a maradás jele.
Azt üzeni: itt voltam.
Nem felejtettelek el.
De talán most mi vagyunk a kavicsok.
Mi vagyunk azok, akik azt mondják:
Emlékszünk. És nem megyünk tovább úgy, mintha ez nem történt volna meg.
A csendből szó lett. A képekből emlék. Az emlékből felelősség.”

A beszédet követően dr. Hanol János helytörténész betekintést nyújtott a paksi zsidók történelmébe, életébe, majd köszöntötte az utolsó paksi holokauszt túlélő Lövei néni jelen levő unokáját. A helytörténész tolmácsolta Lövei néni másik unokájának, Fülöp Tamásnak az üzenetét, aki a paksi zsidók nevében köszönetét fejezte ki a városnak a megemlékezésért. Az esemény zárásaként a jelenlevők megkoszorúzták a könyvtár falán elhelyezett emléktáblát és zsidó szokás szerint kavicsokat, köveket helyeztek el a tábla alatt.