Pakson találtak otthonra

Habár soha nem gondolta volna, hogy egy húszezres város plébánosa lesz, érkezése pillanatától otthon érzi magát Pakson. Kürtösi Krisztián nem fogalmazott meg hatalmas terveket, célja „csupán” az, hogy hűséggel szolgálja a gyülekezetet.

Gyökereink meghatározzák életünket, műveltségünket, kultúránkat – mondja Kürtösi Krisztián, aki Pásztón született, s a tőle 15 kilométerre lévő apró nógrádi faluban, Kozárdon nevelkedett. Mindennap ministrált, nagyon jó kapcsolatot ápolt a helyi plébánossal, ami meghatározó volt a pályaválasztása során. Kilencesztendős volt, amikor előállt tervével, hogy pap szeretne lenni.

Balassagyarmaton kereskedelmi iskolában érettségizett. Mérföldkő volt számára ez az időszak, meghatározó az ottani közösség, a hívek. Miután töretlen volt az elhatározása jövőjét illetően, jelentkezett az egyetlen magyar alapítású rendbe, a Pálos rendbe. A teológiát Pécsett végezte, ami után – 2006. április 22-én – pappá szentelték. Az azóta eltelt majd’ húsz év alatt lehetősége volt sokféle lelkipásztori munkára: szolgált Pécsett, majd a rend budapesti kolostorában, Márianosztrán, ahol természetesen a börtönbe is be kellett járnia, ami sok-sok tanulsággal tette gazdagabbá. Ezt követően került a Pécsi Egyházmegyéhez, s lett előbb a két egészen különböző kultúrájú, hagyományú Kakasd és Sióagárd lelkipásztora. Innen a máriagyüdi kegyhelyre került, később Döbrököz és térsége, utána pedig Bátaszék és a környékbeli falvak plébánosa lett. Mindenhonnan hozott magával kellemes emlékeket, hasznos tapasztalatokat. Meleg szívvel emlegeti a döbröközi éveket, melyek során bejárt a dombóvári kórházba is. – Szegény községek voltak anyagilag, de az ott élők lelkiekben gazdagok, nagyon szép dolgokat valósítottunk meg – idézi fel. Bátaszéken – mint mondja – egészen más lelkipásztori feladatok vártak rá. Megjegyzi, elődje több mint 50 évig szolgált ugyanazon a helyen. Ez, különösen napjainkban már ritkaságszámba megy. Ő valamivel kevesebb mint hat és fél évet töltött ott.

– Amikor az új püspök úr elfoglalta hivatalát, mindannyiunkat meglátogatott, majd úgy döntött, áthelyez Paksra – idézi fel.

Mint hozzáteszi, ilyenkor természetesen minden plébános kap útravaló információt, feladatot, de erről nem szoktak nyilvánosan beszélni. Krisztián atya úgy gondolja, van előnye annak is, ha valaki hosszú időt tölt egy gyülekezetnél, de a váltás frissítést hoz a közösség és a lelki pásztor számára is, hiszen a meghatározott irányelvek mellett mindenkinek megvan a jellegzetes karaktere, habitusa, amit képvisel, s mindenki számára más a prioritás. Esetében ez a stabilitás. – Egy plébánosnak a hívek számára stabilitást kell nyújtania, hogy tudják, ott van, számíthatnak rá, érzi az örömüket, bánatukat – részletezi.

Mint elárulja, közel három év elteltével elmondhatja, már ismeri, érzi a paksi közösséget, a paksi híveket.

Meglepte, hogy az atomvárosba kerül. Felmerült benne, hogy miért ő, s miért éppen ide, hiszen sose gondolt, s főként nem készül arra, hogy nagy településen lesz plébános. – Biztosan lehetne jobban, szebben végezni, de lelkiismeretem szerint igyekszem ott állni a szolgálatban, és amit emberileg és papként lehet, azt mind odaadom a paksiaknak – mondja. Igyekszik az elődjétől örökölt közösségeket megőrizni. Törekszik rá, hogy a meglévő kezdeményezések megmaradjanak, de ha szükségét látja, igyekszik formálni rajtuk. Nem titkolja, ahogy a társadalom egésze, úgy az egyház is küzd kihívásokkal, hiszen a változó világ hatásait nem tudják elkerülni. Véleménye szerint ma sokkal nagyobb elhívatottság kell ahhoz, hogy valaki a papi hivatást válassza, de nemcsak ezért, hanem számos más okból is került a katolikus egyházban a fókusz a közösségekre, a kollegalitásra, a szinodalitásra. Utóbbi lényege, hogy nem a papok egyszemélyes feladata és felelőssége az egyházi közösség sorsa, hanem osztoznak ebben a tagsággal. E szellemben a paksi egyházközség több férfi tagja is akolitus képzésen vesz részt, hogy ennek végeztével segítségére legyenek a szolgálatban.

Mint visszaemlékszik, Pakson nagyon barátságosan fogadták, így első perctől otthon érzi magát. Tapasztalatai szerint itt az emberek a pappal szemben közvetlenek, de nem tiszteletlenek. – Meg kell szokni az új hangot, és meg kell szokni a visszhangot. Ami Döbröközben átment, az itt nem biztos. Ezért másként készülök a prédikációkra, hiszen nem ugyanazok az emberek, nem ugyanazok a gondok – fogalmaz.

Bár igyekszik mindig a hívek rendelkezésére állni, neki is szüksége van a pihenésre, feltöltődésre. Ilyenkor szívesen olvas, hallgat komolyzenét. Szeret új dolgokat megismerni, utazni, kirándulni. Évi két alkalommal a hívekkel közösen zarándoklatra mennek, de barátaival is szívesen utazik, legutóbb például Horvátországban jártak. Meghatározó volt, hogy a Cserhát és a Mátra szomszédságában nőtt fel, a hegyek iránti vonzalma máig megmaradt, de szívesen tesz nagyobb sétákat Pakson is.

Hogy örömmel fogadná-e, ha végleg Pakson maradhatna? – Ha jó a városnak, s ha jó a papnak, természetesen – mondja. De – mint hangsúlyozza – számára a legfontosabb, hogy hűségben tudjon szolgálni, s az emberségét meg tudja őrizni. – Ez talán ma a legnehezebb – összegzi.

Megjelent a Paksi Hírnök 2025. augusztus 8-i számában.