Pakson találtak otthonra
Húszévesen jött Paksra, hogy üzemeltesse az édesapja által épített borozót. Senkit nem ismert, s akadt olyan konkurens, aki egy-két hónapot sem jósolt neki. Laczi Erzsébet nemcsak otthonra, hanem sok jó emberre is talált Pakson. Vállalkozására pedig abszolút igaz a családi jelző, lánya is fia is jócskán kiveszi belőle a részét.
Extravagáns, mindig derűs és mindig optimista és rendkívül elfogadó. Jól érzi magát, aminek nagyjából egyszerű a receptje, jól akarja érezni magát. Harminc év alatt nem fáradt bele, nem unta meg a vendéglátást, ami kétségtelenül a vérében van. És nem törték meg a nehézségek sem, sőt! Úgy gondolja, szép élete van, amivel nagyon elégedett. Meggyőződése, hogy megerősítették őt is, gyerekeit is a kihívások – beleértve egy válást, egy rendkívül agresszív daganatos betegséget és a kezeléssel járó procedúrát.
– Megértettem, hogy Isten nem napokra, hanem életre tervez – mondja.
Erzsike, aki Soltszentimrén nőtt fel, korán érő típus, 14 évesen már Németországba ment szakmai gyakorlatra, de gyarapította vendéglátós tapasztalatait Ausztriában, Olaszországban és egy éven át Svájcban. Mivel a konyhában ugyanúgy megállta a helyét, mint felszolgálóként, mindkét poszton foglalkoztatták. Akkoriban álomfizetésnek tűnő bér ígéretével marasztalták, de megfogadta édesapja tanácsát, aki azt mondta, „ne legyél senkinek a kapcája, rongya”, nem állt be alkalmazottnak. Kukoricakapálás közben fogalmazódott meg benne a gondolat, vállalkozó lesz, és átveszi Pakson a borozót, amit édesapja befektetési céllal épített. Az akkori bérlő egyetlen, de nagyon hasznos mondattal „indította útjára” az akkor húszéves lányt: a papírmunka legyen rendben.
A vállalkozásának ma már csak egyik pillére a vendéglátás, üzemeltetnek dohányboltot, és újabban – miután imád alkotni, felújítani – ingatlanfejlesztéssel is foglalkoznak.
A többes szám indokolt, Erzsike vállalkozásában tevékenyen részt vállalnak ma már felnőtt gyerekei. Azt, hogy gyorsan felnőtté váltak, megtanultak dönteni és döntéseik következményeit viselni, egyrészt nevelési módszerei, másrészt a kényszer szülte. Ugyanakkor hagyta el őket gyermekei olasz édesapja, és tudta meg, hogy rosszindulatú daganat van a szervezetében. Hangzott el olyan mondat akkoriban, hogy fél, de legfeljebb két éve van hátra. Ez azonban szerencsére nem bizonyult igaznak. Ezzel együtt nagyon nehéz időszakot éltek át. Fia, Romeo Di Profio akkoriban Pécsre járt középiskolába, így három évvel fiatalabb húga a néha napokig, máskor hetekig tartó kezelések idejére egyedül maradt. – Szinte ismeretlen emberek segítettek, gondoskodtak róla – idézi fel Erzsike. Hozzáteszi, csodálatos embereket ismert meg Pakson, miattuk imádja a várost és érzi magát otthon. Egyébként is úgy gondolja, nem a tárgyak, hanem az emberi kapcsolatok a meghatározók. Gyerekei, bár még tinédzserek voltak, igyekeztek átvenni feladatokat a vállalkozásban és otthon is.
A szeretet, az összetartozás szinte tapintható akkor is, ha csak emlegeti őket vagy éppen egy rövid telefonhívást intéznek.
Beszélgetésünk közben érkezik a családi vállalkozás bázisaként szolgáló Dolce Vita étterembe Romeo, aki jelentős részt vállal az építkezéseken, olyannyira, hogy a szervezésen túl a kisebb rutint vagy precizitást igénylő kétkezi munkát is elvégzi, legyen szó sittlapátolásról, gipszkartonozásról vagy villanyszerelésről. Az éttermet illetően hasonlóan aktív. – Szereti, élvezi, friss szemmel nézi, jobb ötletei vannak, mint nekem. Ha ő A-t mond, én nem mondok B-t – fogalmaz édesanyja, aki azt is elárulja, hogy mindig mindent elmondott a gyerekeinek, mindig mindenbe bevonta őket, és a véleményüket úgy kezelte, mintha felnőttek lennének. Ez felelősségteljessé tette őket. – A középiskolás évek alatt még nem tudtam, mivel fogok foglalkozni, de amikor megbetegedett anya, le akartam venni a terheket a válláról. Mostanra eldőlt, hogy ezt akarom csinálni. Mindent megbeszélünk, nincs alá- és fölérendeltség, mindketten tudunk engedni – fejtegeti Romeo, aki a kérdésre, hogy mit tanult édesanyjától, elkezdi sorolni, hogy kitartást, alázatot, szeretetet, s aztán azt mondja, valójában mindent. Huszonhét éves kora ellenére rendkívül bölcsen beszél arról, hogyan erősítették meg őket és a köztük lévő köteléket az embert próbáló időszakok.
Dalida is kiveszi részét a vállalkozás működtetéséből. Ő vezeti a Pakson lévő dohányboltot. Online, ugyanis Budapesten él. Egyelőre felfüggesztette a tanulmányait a Budapesti Metropolitan Egyetemen, hogy szenvedélyét, az utazásszervezést immár professzionálisan űzze. – Mindegy, mit csinál, csak tegye azt jól – reagál Erzsike a kérdésre, hogy lánya a tanulást háttérbe szorítva elszegődött egy utazási irodához. Büszke mosollyal hozzáfűzi: – A nagy családi nyaralásokat gyerekkora óta Dalika szervezi, szállást foglal, útvonalat tervez, vízumot intéz. Egyébként ő a család bölcse, ha a mi tudásunk már elfogy, neki mindig mindenre van jó ötlete, megoldása – árulja el.
A terveikre vonatkozó kérdésre Romeo válaszol hasonló bölcsességgel: Vannak álmaink, amelyekre nincs hatásunk, és vannak terveink, amelyek megvalósulásáért mindent megteszünk.