Pakson találtak otthonra

Sokan nem értik, miért kötődik rendkívül erős szállal Pakshoz Eilingsfeld János és felesége, Anita. Valójában ők sem tudják szavakba önteni, de bárhol is járnak, a város határához érkezve hatalmába keríti őket az érzés: hazaértek. Az ASE kosárlabdacsapatának erőcsatára és családja hosszú távra rendezkedett be Pakson.

Higgadtság, megfontoltság árad Eilingsfeld Jánosból, az előítéletek szülte várakozással ellentétben sztárallűrnek apró jeleit sem lehet felfedezni a több mint negyven válogatott meccset maga mögött tudó sportolón. Feleségéből, Anitából ugyanez a nyugalom, kedvesség árad. A történetük pedig manapság már szinte páratlannak mondható: 18 éves koruk óta egy párt alkotnak, sőt ma már kétgyermekes szülők. Minea nyolcéves, a Balogh Antal katolikus iskola második osztályosa, Benedek pedig négyéves, a Mesevár tagóvodába jár, ahol édesanyja negyedik nevelési évét kezdte szeptemberben óvónőként. Nemrégiben családi házba költöztek, amivel nagy álmuk vált valóra. Sokszor a véletlen vagy éppen a szerencse segítette őket, de semmi sem pottyant az ölükbe, miként az élsport sem csak rivaldafényből áll. Szavaikból az derül ki, hogy sok lemondás, még több tudatosság és alkalmazkodás eredménye az, hogy ma itt tartanak.

Mindketten pécsiek, egy középiskolába jártak, de – mily meglepő – a kosárlabdának köszönhetik találkozásukat. A mérkőzések szünetében ugyanis Anitáék akrobatikus rock and roll csoportja táncolt. Jani – vagy ahogyan a szurkolók hívják, Johnesy – tizenhárom évesen kezdett játszani iskolai keretek között, egy évvel később pedig a PVSK csapatában. – Elhatároztam, hogy profi játékos leszek, anyukám még ki is nevetett, amikor megmondtam neki – meséli. Hozzáteszi, ha fejébe vesz valamit, csak arra koncentrál, hogy azt végigvigye. Serdülőben kezdett, majd a kadettba került Zalai Zoltán edzőhöz, akinek hálás, mert sokat foglalkozott vele. Nem tartja magát tehetségnek, úgy gondolja, hogy a kemény munkának köszönheti, amit elért. 18 évesen már a felnőttcsapat oszlopos tagja volt 2011-ig. Ezután került egy rövid körmendi kitérő után Paksra, ahova 2014-ben Anita is követte. A 2016-2017-es szezonban Jani Szolnokra igazolt, mert a válogatottban játszott, s annak edzője irányította a szolnoki csapatot is, amely bejutott a Bajnokok Ligájába. Ez sok tapasztalatot, fejlődést hozott számára, a Szolnokon töltött idő pedig azt a felismerést, hogy ők Pakson érzik jól magukat.

– Ha máshol játszanék, nekünk már akkor is Paks lenne a bázis.

Sok embertől halljuk, hogy nem szeretnek itt élni, de mi éppen ellenkezőleg, nagyon szeretjük a várost – jegyzi meg. Mint megállapítjuk, valójában itt töltötték felnőtt életüket, hiszen alig több mint húszévesen érkeztek.

Azóta lépésről lépésre haladnak céljaik megvalósításában, ami – mint Anita mosolyogva mondja – nem volt mindig egyszerű, hiszen a prioritást férje hivatása, a kosárlabda jelenti, azaz mindent az edzésekhez, mérkőzésekhez kell igazítani. Tíz éven át ez nemcsak az ASE-t, hanem a válogatottat is jelentette. Anita eközben óvodapedagógusi diplomát szerzett. – Akkor kezdtem a főiskolát, amikor Mineával voltam kismama. Amikor megszületett, nehéz volt összeegyeztetni mindent, így egy évet halasztottam. Benedek 2021-ben született, akkor írtam a diplomamunkámat, és államvizsgáztam – idézi fel. Ekkor a véletlen volt segítségükre, mert a csapat nem jutott a négy közé, így Jani nagyobb szerepet tudott vállalni a gyerekek gondozásában. Egyébként is teljes mértékben kiveszi a részét ebből, de akkoriban akadt, aki megkérdezte, ő van-e GYES-en a kicsivel. Most, hogy már Beni is óvodás, akár könnyebb is lehetne, de mindkét szülő tanul. Anita gyógytestnevelő lesz, Jani pedig beiratkozott a Testnevelési Egyetemre, hogy a tavaly szerzett edzői végzettsége mellé diplomát szerezzen. Még nincs napirenden, de tudatosan készül arra az időre, amikor már nem lesz aktív játékos. A kosárlabda persze marad, az egy életre szól. Ebben kezdetektől eltökélt. Akkor is, ha komoly sérülésekkel küszködik, akkor is, ha mások nem hisznek benne. – Volt egy komoly sérülésem. Az orvosnak akkor megmondtam, meddig fogok még kosarazni, kinevetett – veti közbe, miközben megállapítjuk, hogy mindeddig minden sikerült, amit kitűztek célul, még ha néha áldozattal is járt. Ebben persze jelentős szerepe van annak, hogy ők ketten nagyon jó csapatot alkotnak. Jani a pályával ellentétben otthon nem erőcsatár, hanem gondoskodó apa és társ. – Mindent meg tudunk beszélni, elismerjük, ha a másiknak van igaza, tudunk bocsánatot kérni – összegzik. Jani azt mondja, Anita részéről sok alkalmazkodást igényel ez a fajta élet, de szerencsére sok barátra tettek szert, rájuk számíthatnak, ha segítség kell. Ezért is szeretik Paksot.

Az itt élők segítőkészsége és közvetlensége mellett a város nyugalmát is értékelik.

– A játszóterek tiszták, itt percek alatt akár gyalog is eljuthatunk bárhova, nem kell kocsiba ülni. Sok a rendezvény, ráadásul ingyenesek, mi ehhez nem voltunk hozzászokva. Családias az egész város – sorolják. S ha már úgyis a kosárlabda van az életük fókuszában, arra is kitérünk. – Ez a 12. szezonom Pakson, a klub körül minden rendben van, nekem csak a kosárlabdára kell koncentrálnom – mondja a családfő.