Pakson találtak otthonra
Kalandos, mondhatni viszontagságos utat tett meg a Serdült házaspár Paksig, ahol otthont teremtettek maguknak. Idestova hatvan éve kötöttek házasságot, Magyarországra 45 éve települtek át Erdélyből. Megpróbáltatásaikról ugyanazzal a humorral fűszerezve beszélnek, amely állításuk szerint a hosszú házasságuk egyik pillére.
Serdültné Benke Éva ugyanúgy meglep, mint egy közös erdélyi kirándulásunk során, amikor hatvanévesen olyan fürgén mászott fel a Székelykőre, hogy alig tudtuk követni. Az azóta eltelt húsz esztendő nem hagyott rajta nyomot, ugyanolyan fitt és tettrekész. A Serdült házaspár közötti harmónia mellett a humor tölti be a teret: egy-egy tréfán mindannyian jókat kacagunk. Pedig ahogy felidézik gyermekkorukat és első közös éveiket, nem sok nevetnivaló van rajta. Habár köztudott, hogy Erdélyből települtek át, mindketten Magyarországon születtek: Tibor Nagyváradon, felesége Sepsiszentgyörgyön (Erdélyt később csatolták Romániához), s az is közös a sorsukban, hogy édesanyjuk egyedül nevelte őket, s testvéreiket. Évike ragadja magához a szót, és olyan szemléletesen mesél a sorsukról, megpróbáltatásaikról, hogy hol a securitate előtt, hol egy vagonba zsúfolva érezzük magunkat mindannyian. Szülei 1944-ben egy katonavagonba zsúfolva Bajorországig menekültek, a négyhónapos Évával és másfél éves nővérével. 1947-ben, élve a lehetőséggel visszatértek szülőföldjükre immár három lányukkal, két évvel később viszont elváltak, s édesanyja kevesebb mint 29 évesen egyedül maradt velük. Tibor 1941-ben született, édesapja két évvel később a Donnál visszavonulás közben meghalt tífuszban, édesanyja őt és bátyját egyedül nevelte, ráadásul otthon nélkül maradtak, mert bombatalálat érte a házukat. Felmenői között nem volt orvos, de bátyját követve ő is Marosvásárhelyre ment orvosi egyetemre. Az egyetem által szervezett tengerparti kiránduláson ismerkedték meg egymást 1961-ben.
– Jövőre hatvanéves házasok vagyunk, és még itt vagyunk, megöleljük egymást
– mondja Évike mosolyogva, majd újra felveszi történetük fonalát. Tibor fül-orr-gégész szakorvos lett, Szatmárnémetiben kezdte a praktizálást, majd’ 300 km-re Marosvásárhelytől, ahol Éva főiskolára járt. Nem lett jobb a helyzet akkor sem, amikor Éva végzett: egy kisfaluban kapott állást, románt kellett tanítania ott, ahol senki nem beszélte rajta kívül, s a gyerekek nyolc helyett tízre értek be az iskolába, mert előtte el kellett látniuk az állatokat. Neki pedig tanítás után egy kukoricaföldön át kellett kigyalogolnia az útra, remélve, hogy autóstoppal elmehet, mert a busz érkezése bizonytalan volt. Akkoriban ezrével települtek ki előbb a zsidók, majd a németek Romániából. Perspektíva híján ők is úgy döntöttek, beadják a kérelmet, Magyarországra jönnek. Hazaárulónak titulálták őket, Évát mint aki méltatlanná vált a tanításra, kidobták az oktatásügyből. Évekig vártak az engedélyre. Mire kézbe kapták, már tízéves volt fiuk, aki Jack Kerouac Úton című regényének hátizsákos, kalandozó fiataljai után a Hobó becenevet kapta már születése előtt, mivel édesanyja folyton úton volt.
A család 1979-ben telepedett le Bonyhádon, Éva végre magyarul taníthatott, Tibor pedig létrehozta az fül-orr-gégész szakrendelést. Elárulja, hogy felesége éjszakákon át sírt hónapokig. – Talán akkor tört fel bennem minden – fűzi hozzá Éva, aki azt sem titkolja, hogy nem pontosan olyan állapotok fogadták őket Magyarországon, mint amit a televízióban láttak korábban.
Tibor ifjú korában első osztályú kosárlabdázó volt, – mint megjegyzi – Románia legalacsonyabb irányítója, áttelepülésük után teniszezett, illetve bridzselt, mégpedig mindegyiket magas szinten. Ezek nemcsak szebbnél szebb eredményeket hoztak számára, hanem ismeretséget is, majd hívást Paksra, amit elfogadott, mert addigra már tisztán látta, amit Romániából még nem: Bonyhádon nem ugyanazzal a mércével mérték, mint másokat. 1988-at írtunk ekkor. Éva az ESZI tanára lett, lakást viszont nem kaptak. – A Duna Hotelben laktunk két egymás melletti szobában – veti közbe Éva, majd felidézi, hogy hétvégén járt haza mosni, főzni Bonyhádra, ahova időközben befogadták nővérét az öttagú családjával együtt.
Azóta elrepült majd’ negyven esztendő, paksiakká lettek. Olyannyira, hogy mindketten megkapták a város Tisztes Polgár kitüntetését.
Évike ma is nyughatatlan, azzal a konok elszánással kutatja és örökíti a múlt emlékeit, amire megpróbáltatásaik tanították. Cikkeket, könyveket ír, elsődleges témája szülőföldje, ahova az elmúlt évtizedek alatt megannyi paksit is elcsábított, s amihez elszakíthatatlan kötelék fűzi, de Paks értékeit, figyelemre méltó személyiségeit sem hagyja feledésbe merülni. Ő kettejük szószólója is, így az irigylésre méltó összhangjuk titkát firtató kérdésre ő mondja el, hogy férje nagyon empatikus, jámbor, jólelkű, ráadásul soha senkiről nem mond egy rossz szót sem. Majd miután Tibor huncutul hozzáteszi, hogy „de gondolok”, együttesen megállapítják: életükben tagadhatatlanul fontos szerepet játszik a szeretet és megértés mellett a humor.