Pakson találtak otthonra

Magánéletük és karrierjük is kalandos, mi több, teljesen valószerűtlen elemek tarkítják. Bor Imre egy építőtáborban megismert orosz lányt vett feleségül úgy, hogy nem beszéltek közös nyelvet, sőt alig ismerték egymást, ma pedig már majd’ negyven éve házasok. Illetve ő lett 1990-ben a város első polgármestere alig 27 évesen, bár valójában nem is voltak ilyen ambíciói.

Bor Imre élete, pályája a puszta tények felidézésével is érdekes, de a valós vagy az évek során egyre tekervényesebb népmesei fordulatoknak és élvezetes előadásmódjának hála, lebilincselő. Állítja, hogy ő valójában csendben szemlélődő típus, de valahogy úgy alakult, hogy élete során állandóan azon kapta magát, hogy kezében egy mikrofonnal áll sok ember előtt – és olyankor muszáj beszélni. 1989-ben telepedtek le Pakson. Megérkezésükkor megmondta feleségének, hogy innen sehova nem mennek. Ifjúkora ellenére ugyanis ez volt a nyolcadik település akkor, ahol élt. Hogy Mila akkor pontosan értette-e, miről van szó, azt történelmi homály fedi, ő ugyanis orosz, és akkor még nem igazán beszélt magyarul.

Megismerkedésük, házasságkötésük története is meseszerű.

Akkoriban azt gondolták, a szerencse sodorta kettejüket egymás mellé, ma már tudják, hogy az isteni gondviselés volt az. Sztankevics Mila ugyanis a Volga-deltában fekvő Asztrahányban nőtt fel, Imre pedig az Alföldön, Sajószögeden. Egy építőtáborban találkoztak először Moszkvában, amit két év múlva egy újabb követett Novoszibirszkben, ami majdnem meghiúsult, mert – ma is tisztázatlan okok miatt – egyikük a főpályaudvaron, másikuk a főpostán várta a levelezés útján szervezett találkát. Nősülni Imre „egyénileg szervezett, egyszemélyes társasutazás” (ez volt a hivatalos terminológia) keretében ment Oroszországba, majdhogynem hiába, mert az esküvő időpontját az anyakönyvi hivatal folyamatosan módosította. A szertartás és az eskü szövegéből egy szót sem értett, menyasszonya előre megbeszélt jelzésére mondta ki a boldogító „da”-t. Mila csak két év múlva kapta meg az engedélyt az áttelepülésre, így akkor költözött Magyarországra, konkrétan Budapestre, mert Imre ott dolgozott villamosmérnökként. Abban egyetértettek, hogy nem szeretnének nagy városban gyereket nevelni. A HVG-ben talált álláshirdetés hozta el a megoldást: a nemrégiben indult paksi középiskola mérnök-tanári állása mellé szolgálati lakás is járt. Előbb ő, majd a lakás átvétele után felesége érkezett meg néhány hónapos fiukkal, Alexanderrel.

Imrét megcsapta a rendszerváltás szele, kereste a lehetőséget, hogy hasonszőrű emberekkel találkozzon, de a parlamenti kampányba aktívan nem tudott bekapcsolódni, akkor érettségizett az első osztály az ESZI-ben, még ki kellett taposni az utat. Az őszi önkormányzati kampányban megint csak nem tudott tevékenyen szerepet vállalni, mert elsősöket kapott és négyéves tantervet kellett írnia. Akkor még a testület választotta a polgármestert, nekik viszont nem volt jelöltjük, mert az erőműves mérnökök nem akarták feladni a biztos állásukat. Neki sem volt efféle ambíciója, de ez nem akadályozta abban, hogy a győzelem éjszakáján azzal nyaggassa a kampányfőnököt, hogy „holnap reggel felvirrad a rendszerváltás hajnala, nekünk meg nincs polgármester-jelöltünk”, mígnem azon találta magát, hogy ő lett a jelölt, majd meg is választották. – Nem politizáltunk, hanem próbáltuk kitalálni, hogyan működik egy demokratikus városvezetés, és próbáltuk pótolni az erőmű építésekor elmaradt óvárosi fejlesztéseket. De az első ciklus legnagyobb eredménye az erőmű átmeneti tárolójának engedélyezése volt. Anélkül az országnak már 25 éve nem lenne elég villamos energiája. Nagyon nehéz, munkás időszak volt, megesett, hogy hajnal 4-ig dolgozott, alig látta a családját – mondja az 1990–94-es ciklusról. – Mindannyiunknak fájdalmas időszak volt – erősíti meg Mila is, akinek nagyvárosi lányként nehéz volt megszokni a paksi, akkor még inkább falusi, mint kisvárosi körülményeket.

Nagy segítség volt, hogy akkoriban már sok orosz élt a városban, akik között barátokra talált.

Úgy esett, hogy négy év vállalkozói lét után Imre ismét a polgármesteri székben találta magát, mert megint senki nem akarta a jelöltséget vállalni. Újabb négy kemény év következett, ami után hátat fordított a közéletnek. Immár évtizedek óta a református egyház kötelékében dolgozik. Előbb felesége tért meg, s talált szerető közösségre a paksi református gyülekezetben, majd ő is. Természetesen ehhez is fűződik egy családi legenda, amit magával ragadó stílusában el is mesél. Mint mondja, 2001-ben tanulmányúton az Egyesült Államokban járt, s San Francisco emblematikus helyén, a Golden Gate híd tövében állva feltette magának a kérdést, hogy minek köszönheti azt, hogy ilyen magasra jutott. Hosszú időn át kereste a választ, majd 2007-ben egy református cursillo alkalmával kezdte felismerni.

– Okos férj nem mond mindenre nemet a feleségének. Én a „nem-nem-igen” sormintát követem, és épp az „igen” következett, amikor Mila a cursillóra hívott. Így esett, hogy elkísértem erre az alkalomra – idézi fel.

Imre maga mögött hagyva a majd’ negyven évnyi vezetői mivoltát, tanácsadóként dolgozik és – nem tudni, komolyan mondja-e – a nyugdíjra készül.

– A feleségemet fogom szórakoztatni, unokázni, főzni és horgászni fogok – mondja. Mila hozzáteszi, hogy férje kitűnően főz, sőt kenyeret is süt. Saját terveire térve elárulja, hogy a Paks II. projektben részt vevő egyik orosz cégnél végzett tolmács munkáját szereti, és kevesebb lelkesedéssel várja a nyugdíjat, unokázás tekintetében pedig kicsit „irigy”, mert férje budapesti munkája miatt minden héten egy délutánt az unokákkal tölt. Alexander politológus, kutató, Dániában végzett, de hazajöttek Budapestre, hogy lányaik – Liza és Sophie – magyar iskolában tanulhassanak. Imre ehhez is hozzáfűz egy kedves sztorit: természetesen Milát bábuskának szólítják a lányok, őt viszont – mivel az anyukájuk édesapja kapta a nagypapát – a dán óvodának köszönhetően farfarnak hívják, ami dánul ugyanazt jelenti.

A Bor házaspár nemcsak egy kiváló fiúgyermekkel, hanem két lánnyal is büszkélkedhet. Julcsi Londonban él, matematikus, minap vette át PhD diplomáját; Panni pedig szlavisztika BA diplomát szerzett az ELTE-n, s nem tudni még, hogy tanulmányait művészeti menedzser mesterszakon Magyarországon vagy Európa más országában folytatja-e. A kérdésre, hogy van-e esély arra, hogy megvalósuljon Mila korábban megfogalmazott vágya, miszerint legalább egyik gyermekük Pakson éljen, Imre határozottan mondja, hogy szemernyi sincs.

Ugyanilyen határozottan mondják mindketten azt is, hogy Pakson végérvényesen otthonra találtak, s remekül érzik magukat.

Mila – ha végre idejük lesz – utazni szeretne, amire Imre a rá jellemző csibészes mosollyal reagál: ő biztosan nem fog. Nem nyitnak vitát, mosolyogva konstatálják, hogy ezt majd valahogyan össze kell még hangolni. A remek, derűs hangulatú este végén megállapítjuk, hogy a hosszú házasság halála a humor hiánya, de az ő sok megpróbáltatás tarkította életük valódi pillére az isteni gondviselés.