Pakson találtak otthonra
A problémáktól, feladatoktól nem futamodik meg, sőt olybá tűnik, hogy azok néha keresik is. Sipos László József mindezen túl rendkívül tudatos, precíz, rendszerető és kitűnő memóriával rendelkezik. Figyelemreméltó, tartalmas életútja nem csupán az atomerőműhöz köthető, ahol majdnem negyven éven át dolgozott.
Felmenői lótenyésztéssel foglalkoztak, ő a kezdetekben könyvtárosnak készült, de a műszaki vénája teret nyert, mérnök lett. A fordulópontot hetedik osztályban egy általa megnyert matematikaverseny jelentette. Laci Bábolnán született, pályafutását is ott kezdte. A rendszeretetét az ottani szemléletnek tulajdonítja. Az akadályok soha nem rettentették el, ezért is szerette a gátfutást. Az atlétikának köszönhetően ismert meg egy akkor még pesti középiskolás lányt.
Paksra már együtt költöztek 1983. július elején.
Felesége, Siposné Somogyi Andrea a Móra Ferenc Általános Iskola tanítója lett, ő pedig a Paksi Atomerőmű Vállalat (PAV) hírközlési blokkügyeletese. Eredetileg nem erre az állásra figyelt fel a Népszabadságban, de a lehetőségeket mérlegelve ezt választotta. Így szinte azonnal saját lakásba költözhettek, amit eladva, tizenhét erőműves kollégájával társasház építésébe fogtak. Ebben, a Kandó Kálmán utcai barátságos otthonban beszélgetünk Laci dolgozószobájában, ahol a mai napig kézzel írja tudománytörténeti, könyvajánlói cikkeit különböző kiadványokba, s csak akkor gépeli le ezeket, ha már véglegesítette. De az írásról majd később…
Az atomerőműben a II. blokki híradástechnikai rendszerek üzembe helyezését végezte, másfél évvel később a Hírközlési Osztály vezetője lett egészen annak megszűnéséig. 1993. január 1-től nyugállományba vonulásáig vezető mérnökként minőségbiztosítással foglalkozott. Aktív szerepet vállalt szakmai szervezetek tevékenységében. 1987-ben csatlakozott a Magyar Elektrotechnikai Egyesület Paksi Szervezetéhez, ma is tagja a Technikatörténeti Bizottságnak. Fő szervezője volt a Híradástechnikai Tudományos Egyesület Paksi Csoportjának, három évig ellátta a titkári teendőket is. Komoly érdemeket szerzett a csoport megerősödésében, a szakértői-tervezési szerződések kialakításában, és Paks városában történő elfogadtatásában. Mint felidézi, több jelentős fejlesztésben vett részt nemcsak a munkahelyén, hanem a városban is. – Tájékoztató előadásainkon ismertettük a korszerű híradástechnikát és a távközlési szolgáltatásokat. Progresszív bemutatkozásaink eredményeként több tervezési megbízást is kaptunk, ami lehetővé tette a tanulmányútjaink finanszírozását. Két kiemelkedő, Paks fejlesztésében jelentős tervezési munkánk is említést érdemel: a lakótelep szélessávú kábeltelevíziós rendszer terve és Paks város távközlés-fejlesztési terve – emlékezik vissza.
Mindezen túl, különböző szaklapokban, portálokon is jelentek meg írásai. Immár harminc éve a Paksi Tükörben is publikál, 2018 óta a Tudománytörténet rovat szerkesztője.
Évtizedek óta szerves része az életének nemcsak az írás, hanem az ismeretterjesztés egyéb formája is.
Mostanában példaképei egyike, Gábor Dénes mérnök-fizikus, feltaláló munkásságával, életművével foglalkozik, több előadást tartott e témában. Tevékenységét a múlt év végén „In Memoriam Gábor Dénes” kitüntetéssel ismerték el. Mint szavaiból kiderül, nem ez az első pozitív visszajelzés tevékenységéről, kapott már Bronz Tollat, Szakújságírói Nemzeti Minőség Díjat, Mérnök Újságírói Díjat.
Legrangosabb elismerése a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetés, amit 2022-ben vehetett át a mérnök-kamarai rendszer kiépítésében, fejlesztésében vállalt jelentős szerepéért.
Állhatatos munkájának köszönhetően az újkori területi mérnöki kamarák történetében a Tolna megyei volt 1996-ban az első. – A természetre és a társadalomra rádióállomások sokaságaként tekintek, melyeken keresztül a Teremtő szól hozzám. Az én dolgom: a szolgálat, az adás vétele és hibamentes továbbítása – fogalmazza meg műszaki ismeretterjesztői hitvallását.
Életútját és sikereit – mint kiemeli – szerető családja teszi teljessé: tanítónő felesége, akivel közel öt évtizede élnek közös értékek mentén, valamint három gyermekük, akik számára a hit, a kitartás és a példamutatás örökségét adják tovább. Büszkén mutatja a szoba falán két unokájuk fényképét, majd a könyvespolcról leemel két féltve őrzött relikviát: a nagyapja 1918-as vitézségi kitüntetését és nagyanyja imakönyvét, amelyek útmutatást adtak neki egész eddigi életében. A továbbiakat illetően elárulja, hogy jó géneket örökölt, és persze mindent megtesz, hogy továbbra is hosszú távra tervezhessen.