Városi ünnepség a magyar kultúra napján

Városi ünnepi estet tartottak a magyar kultúra napja alkalmából a Csengey Dénes Kulturális Központ színháztermében. Az eseményen Nagy Balázs alpolgármester (PDF) mondott köszöntőt:

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Paksiak!

A Magyar Kultúra Napján az ünnepi beszédet mindig, mindenki azzal kezdi, hogy 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc ezen a napon tisztázta le és látta el kézjegyével a Himnuszt Csekén. No lám, teszem ezt én is. Kipipálhatjuk! De, ezen a napon mindig elgondolkodunk egy kicsit: mit is ünneplünk valójában? Az ünnep megnevezése, a Magyar Kultúra Napja sok mindent elárul. Nem egy kéziratot, és nem a magyar nép himnuszát ünnepeljük, hanem azt a láthatatlan, mindannyiunkat körülölelő világot, amelyben élünk – azt, amit magyar kultúrának nevezünk. Amikor kultúráról beszélünk, elsőként nagy írók és költők nevei jutnak eszünkbe. Kölcsey, Petőfi, Arany, Ady. És valóban: nélkülük szegényebbek lennénk. Hajlanék rá, hogy róluk beszéljek, mert az hazai pálya. De az irodalmon kívül rengeteg mindenben jelen van még.

Ott van festőink ecsetvonásaiban, amelyek egyszerre hordozzák a táj színeit és a lélek rezdüléseit. A szobrászok keze nyomában, a fazekasok tenyerének ölelésében. Ott van zenészeink dalaiban, melyeket nem kottafüzetbe írtak először, hanem egy szerelmes fütyült el hazafelé menet, a gesztenyefák alatt. És ott van a táncban, mikor a magyar dallamra kéz a kézbe simul, a csípők összeérnek, a cipőtalpak egyszerre dobbannak a parketten, és forgás közben repül a fonat. Ott van a viselt történelmünkben, a hímzésben, a szalagokban, a szoknyák fodrában, melyek mind-mind egy táj, egy falu, egy nemzedék emlékei. A magyar kultúra itt van körülöttünk. Van azonban egy furcsa tulajdonsága. Akik benne élnek, sokszor észre sem veszik, sokszor nem tulajdonítanak jelentőséget neki.

Engedjék meg, hogy megosszak Önökkel egy személyes emléket. Az ébredésem arra, hogy milyen fontos a magyar kultúra közelsége a magyar léleknek. Azt mondják, más lesz a nézőpont, ha egy lépést hátrébb lépünk. Ha engedjük, hogy a hiány megmutassa, mi mennyit ér. 2010-ben, amikor megnősültem, feleségemmel Torontóba, Kanadába mentünk, szerencsét próbálni, mint a népmesék legkisebb gyermekei. Egy nagyvárosba mentünk, egy másik világba. Ismeretlen utcák, modern épületek, számtalan nyelv, új szokások. Izgalmas, új élet. Más látószög. De néhány hónap után valami különös hiányérzet kezdett nőni bennem. Nem egy konkrét dolog hiányzott. Nem egy dallam, egy vers, egy étel. Bár, szénhidrátfüggőként be kell vallanom, kilométereket képes voltam gyalogolni, hogy az olasz negyedben a mi kenyerünkhöz hasonló kenyeret kapjak, és minden könyvesboltban a magyar nyelvű könyveket kerestem. A kultúránkkal egyetemben elkezdett hiányozni a hazai táj szelleme. A puszta tágassága. A lágy dombok vonala. A Duna lassú mozgása. A fények, a zajok, a levelek zizegése az őszi szélben. A tengerentúlon még az ősz is más. A falevél is máshogy sárgul. Nem is sárgul – rozsdaszínre vált. Ezek nem pusztán a természetben létező különbségek. Ezek az apró dolgok, melyek a magyar tájban születnek, kultúránk alapjai. Itt a Kárpát-medencében egy különös vidéken élünk, mindennek a határán, egyedül a nyelvünkkel más, idegen ajkú népek között. Ha otthon, Dunakömlődön a völgy túloldalán valaki elkiáltotta magát, én tudtam, mi a búja, bánata, kit szid, embert vagy állatot, hiába, hogy csak hangfoszlányok értek el hozzám. Ugyanígy van ez a vidékkel. Mi érezzük ennek a tájnak a rezdüléseit, és ebből táplálkozik kultúránk is.

Amikor hazatértünk Kanadából, tudatosan kezdtem keresni mindazt, ami ezt a hiányt megszólaltatta bennem. Olyan irodalmi műveket kerestem, amelyek kortárs módon mutatják meg mindazt, amit igazán szeretünk: a vidék, a hiedelemvilág mágiáját. Rájöttem, hogy a magyar táj és kultúra tele van csodabogarakkal. Különös figurákkal, vajákos emberekkel, fűmuzsikusokkal, különös történetekkel, sorsokkal. Olyan alakokkal, akik egy balladából, egy festményből, egy népdal sorai közül lépnek elénk, és rögvest ütni kezdik a csizmaszárukat. Ebben az időszakban bodzafából tilinkót készítettem, mert kíváncsi voltam, meg tudom-e szólaltatni. Amikor először megszólalt a maga különös hangján, megértettem: a kultúra nemcsak a nagy gesztusokban, hanem ilyen apró próbálkozásokban is tovább él.

Külön öröm, hogy ezt a különösséget, értéket egyre inkább észreveszi a világ is. Ennek jele, hogy Krasznahorkai László munkásságát Nobel-díjjal ismerték el. Ennek jele az is, hogy egyre több magyar filmet díjaznak a nagy nemzetközi zsűrik. Nagy felismerés volt, hogy Krasznahorkai legújabb regényében városunk, Paks is fontos szerepet kapott. A paksi Ürgemező – a lepkegyűjtő és az író utazásának, kutatásának egyik helyszíne – egy olyan pont a regényben, amely a maga miszticizmusával sorsfordító. Tudom, nekünk paksiaknak nehéz külső szemmel nézni az Ürgemezőt. Nehéz úgy látni, mint aki először érkezik ide. De még az is lehet, hogy egyszer – előbb vagy utóbb – zarándokhellyé válik az irodalombarátok között, akik majd keresni fogják a regényben feltűnő naprózsákat, sodrómolyokat, mezei kabócákat.

Ami nekünk mindennapi, az másnak csoda. Ezért fontos újra és újra megállnunk egy ilyen napon. Azt mondom, ne csak a nagy nevekre emlékezzünk, hanem a mozdulatokra, a hajakba kötött szalagokra, az amatőr versíró őszinte szavaira, a tilinkó hangjára, a kerámiák fényére, a hímzések öltéseire is. Mert ezek együtt adják ki azt a szövetet, amit magyar kultúrának nevezünk. És ez az, ami nap mint nap gazdaggá, teljessé teszi az életünket.”

Az ünnepi beszédet követően átadták a Paks kultúrájáért kitüntetést, a díjazott 2026-ban Nikl Márta.

A felterjesztésben az áll egyebek mellett, hogy Nikl Márta 43 éve tagja a Paks Városi Vegyes Karnak, öt évvel az alapítás után lépett be a kórusba, és 2007 júniusa óta tölti be az egyesület elnöki pozícióját. Azóta fáradhatatlanul szervezi a kórus hétköznapjait, pályázatot ír, források után kutat, szervezi az énekkar belföldi és külföldi útjait, menedzseli a fellépéseket, a fellépőruhák beszerzését. Sikeresen lebonyolított több karnagyváltást, mindig sikerült megtalálnia azt a szakembert, akivel a kórus tovább tudott működni. A vegyeskart vezető karnaggyal együtt, munkáját támogatva, rendíthetetlenül azon dolgozott, hogy minden technikai feltétel adott legyen a szakmai munkához. Ennek köszönhetően jutott el a vegyeskar számos nemzetközi és belföldi versenyre, találkozóra. Csak hogy néhányat említsünk az utóbbi néhány évből: 2018 októberében, Grado adott helyszínt egy nagyon színvonalas nemzetközi kórusversenynek, ahol 16 ország, 22 versenyző kórusa minősíthette magát. Ezen a versenyen a kórus az eddigi legmagasabb nemzetközi eredményét érte el, ezüst IX. szintű diplomát. 2023 októberében belföldi minősítő hangversenyen ismét Fesztiválkórus minősítést kapott az énekkar. Tizennyolc év elnökség nem a véletlen műve. Tizennyolc év elnökség önmagáért beszél. Mutatja, hogy Nikl Márta Paks Városi Vegyes Karban végzett munkája fontos és értékes a közösség számára.

A díjátadó után ünnepi műsor következett, a Fitos Dezső Társulat A Falu című előadása.