Pakson találtak otthonra
Olybá tűnik, hogy Kiss Zoltán mindig derűs és minden helyzethez tud alkalmazkodni. Úgy gondolja, ha valaki szeretne elérni valamit, elég az elszánás, az akarat, a kitartás. Élete, aminek kétharmadát Pakson élte le, igazolja ezt. Zoli, akit legtöbben zenészként, prímásként ismernek, Szászrégenből került ide kamaszként.
Az 1990-es, Fekete Márciusként is emlegetett marosvásárhelyi zavargások miatt vett új irányt az akkor tizenöt esztendős Kiss Zoltán élete. A lincshangulat miatt édesapja sebtiben vonatra ült és Budapestre utazott, hogy az anyaországban kezdjen új életet. Röviddel később a Paks melletti Földespusztán kapott munkát, ahova felesége és három gyereke is követte. Zolinak, aki középső a sorban, félbeszakadtak faipari tanulmányai, ott maradtak a barátai, az akkor bimbódzó zenei karrierjéből adódó népszerűség; a nyüzsgő városi élet helyett elszigeteltség, kemény munka várta, s az, hogy őt, akinek minden felmenője magyar, úton-útfélen lerománozták. Mint felidézi, a családból egyébként ő járt először Magyarországon a szászrégeni tánccsoporttal, aminek a kísérőzenekarában saját szavai szerint sokadik hegedűs volt. Habár Pakson és a környékben elsősorban zenészként ismerték meg, nem ez volt az első művészeti ág, amivel közelebbi kapcsolatba került áttelepülésük után. Sőt, eltekintve a kisgyermekkorában vett hegedűleckéktől és a rövid zenekari tapasztalattól, nem lapult a „tarisznyájában” komoly zenei előélet, s persze hangszer sem, mert abba a két táskába, amibe bele kellett pakolni a legszükségesebbeket, amikor nyakukba vették a világot, a hangszer nem fért el.
Tizenöt és fél évesen elkezdett dolgozni: segédkezett a szarvasmarhatelepen, segédmunkás volt kőműves mellett, pincérkedett a dunai állóhajón, aminek már csak az emléke van meg. Itt ismerkedett meg a Munkácsy Mihály-díjas képzőművésszel, Halász Károllyal, s lett állandó résztvevője az általa rendezett nyári alkotótelepeknek. Ebből nőtt ki aztán a reklámgrafikusi hivatása, amit majdnem húsz évig űzött. A paksi piac azonban nem nyújtott stabil megélhetést, így egy huszáros fordulattal biztonsági őr, majd fegyveres biztonsági őr lett. – Soha nem gondoltam volna, hiszen még a katonai szolgálatot is elkerültem – jegyzi meg. Hozzáteszi, hogy munka és család mellett érettségizett le, ahogy azt is, hogy kizártnak tartotta, hogy valaha az atomerőműben fog dolgozni, mégis hozzávetőleg hat éve a Külső Technológiai Osztály gépésze lett. Ráadásul itt is és előző munkahelyén is jól érezte magát annak ellenére, hogy igen távolállónak érezte magától. Az alkalmazkodóképességét a gyerekkori tapasztalásokból eredezteti: megtanulták, hogy semmi nem hullik az ölükbe, mindenért maguknak kell megdolgozni.
A legnagyobb érték, amit magával hozott az akarat, a kitartás és a szorgalom.
Ezekkel – mint mondja – el lehet érni bármit, nem a tehetség számít. Úgy véli, ezt támasztja alá zenésszé, zenekarvezetővé válása is. Az általa életre hívott Szaggató zenekar, amely – ha most kisebb intenzitással is, de – húsz éve része Paks és környéke kultúrájának. Az akkor még kisiskolás lánya, miután megtudta, hogy édesapja hegedül, zenét szeretett volna tanulni. Az egyik zenetanára nemcsak a kislányban, hanem édesapjában is felfigyelt a szunnyadó tehetségre, s addig noszogatta, mígnem azon vette észre magát, hogy sok-sok évnyi kihagyás után hegedűt vett a kezébe, s elkezdte kísérni a madocsai táncegyüttest. Hallás után kísérte a dalokat, ahogy gyerekkorában édesanyját, amikor énekelt. Zenészeket gyűjtött maga mellé, s 2005-ben megszületett a Szaggató zenekar, amely előbb kísérőzenekarként, majd önálló népzenei együttesként működött. Az együttesben, amely kiérdemelte a Paks Város Kultúrájáért díjat, lánya és fia is muzsikált. Életre hívta a paksi református gyülekezet zenekarát, az IDM-met (Így Dicsérünk Mi). Az általa alapított és vezetett zenekarokban sok képzett, kiváló zenész megfordult, s fogadta el őt vezetőnek annak ellenére, hogy az elmélet, a kottaolvasás nem az erőssége. De mint kiderül, nemcsak a szabad muzsikáláshoz ért, jelenleg a stúdiómunkák világával ismerkedve éppen azon dolgozik, hogy az általa írt református könnyűzenei műveket rögzítse, de tervben van a gyülekezett alapításának négyszázadik évfordulója alkalmából egy zenefüzet kiadása is. – Nem szülői kényszer miatt, hanem önszántamból jártam templomba Szászrégenben, de a hit, akárcsak a muzsika hosszú szünet után tért csak vissza az életembe – árulja el.
Zoli hozzászokott már ahhoz, hogy „egyszer fennt, egyszer lent”.
– A lentből sokat lehet tanulni. Ha nem így volna, már sokszor feladhattam volna, de mindig hajtott a bizonyítási vágy, ami mindent felülírt – összegzi.