Gondolatok nemzeti ünnepünkön – ’48-as kérdések

A kilencvenes évek közepén kerültem először vitába negyvennyolcat illetően. Lehettünk úgy tizenkét–tizenhárom évesek. Máris komoly, huszártiszt-testalkatú férfiemberek a szekrényugrástól megizmosodott vádlival, kiknek a serkenő bajusz árnyat vont az ajkára. Fel voltunk vértezve a félinformációk és a félfüllel hallottamok magabiztosságával, és hasonló lendülettel vágtunk bele a szájkaratéba, mint tették azt a polgári, kiegyezésre hajlandó ’48-as és a radikálisabb, elszakadáspárti ’49-es eszmét vallók.

A mi vitáink azonban nem voltak ily magasztosak és nemzeti sorskérdéseket eldöntők. Nem is a jövőről szóltak. Csak a múltról. Például arról, hogyan is kellene, kellett volna kinéznie a kokárdának.
Kívül piros és belül zöld, úgy, ahogy mind hordtuk, ahogy jóanyánk reggel a mellkasunkra tűzte – vagy pont fordítva, belül piros, és kívül zöld?
Én mint született rebellis, természetesen az utóbbi elképzelést képviseltem az iskolaudvaron állva, barátaimmal a minket körülvevő zsivajt kizárva, bölcselkedve.
Azt tudtuk, hogy a márciusi ifjak a kívül piros, belül zöld verziót viselték, de ennek helyessége is megkérdőjelezhető. Erősen szimpatizáltak az olasz forradalommal, és ez akár nyomot is hagyhatott a kokárda viselésén. De ha a gyakorlatot nézzük, és piros-fehér-zöld nemzeti szalagból tűzzük össze a kokárdát (szigorúan felfelé hajtva, mert lefelé… az balsors!), akkor a piros szín belülre esik, míg a zöld kívülre. Továbbá – érveltem – a kokárda olvasása során a színeit belülről kifelé kell olvasni!
Illetve: aki nem nekem hisz, és nem lázad a fennálló rendszer, a belül zöldség ellen, az nem méltó örököse a forradalomnak!
Ebben nem tudtunk megállapodni. Megkaptam, hogy ez nem forradalmi gondolat, csak szimpla különcködés. Ezt váltig tagadtam. Szívem a honért dobog, a kokárda alatt, ha belül piros, ha zöld, mindegy!
Abban sem tudtunk kiegyezni, hogy koccinthatnak-e sörrel a magyarok, vagy sem…
Mind hallottuk, mit beszéltek a felnőtt férfiak az ebédlőasztalnál. Mi pedig csak füleltünk.
– Iszunk egy sört?
– Iszunk, persze, de ácsi! – szóltak egymásra, mikor valakinek lendült a karja. – Azzal nem koccintunk. Igyunk előtte pálinkát, ha koccintani akarunk.
Váltig állították, hogy Haynau és társai az aradi tizenhármak kivégzését követően sörrel koccintottak.
– Ez a tilalom csak százötven évre szól! – mondta egyszer egy rokonom. Ebben megnyugodva számolgattam magamban, hogy a százötven év lejárta után pár évvel, azaz a kétezres évek elején, ha már betöltöm a tizennyolcat, már nyugodtan megtehetem…
– Addig meg minek izgulni, úgyis csak a habot nyalhatjuk le a tetejéről! – zártuk le a vitát.
Egyik osztálytársam szerint ez az egész koccintás-ügy úgy butaság, ahogy van. – Rokonaim, akik Ausztriában élnek, nem koccintanak sörrel, csak az asztalhoz csapkodják a korsót. És állítólag Haynauék pezsgővel koccintottak akkor.
Micsoda problémák, mennyi vita terhelt minket már akkor is! Mennyivel egyszerűbb volt alsósnak lenni, mikor még nem keserítettek minket ily magasztos gondolatok! Mikor annyi dolgunk volt csupán, hogy piros kartonból huszárcsákót készítsünk, hogy suhogtassuk a nadrágunk övtartójából előhúzott huszárkardunkat, és megcsodáljuk a lányokat, akik fehér blúzban, fekete szoknyában és fehér harisnyában jöttek az iskolába, fekete lakkcipőjük pedig fenségesen csillogott!
Nem kellett máson törnünk a fejünket, csak torkunk szakadtából énekelni, hogy Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva, és tisztában lenni azzal, hogyha Kossuth Lajos üzen, akkor bizony menni kell!
És nem kellett azt hallgatnunk minden egyes március tizenötödikén, hogyan használják fel a magyar nemzet legszebb ünnepét holmi érdekcsoportok a saját túl- és továbbélésükre, kifordítva, átpolitizálva a mondanivalóját, hanem csak tiszta szívvel örülni a lobogó zászlóknak, a szép magyar daloknak, verseknek.
De ahol van két út, két elmesélt igazság, és azok közül lehet választani, az már jó. Ha van lehetőségünk vitatkozni múltról, jelenről és jövőről, az még jobb. Főleg akkor, ha a vita során nem két süket fél talál egymásra, és a vita után ugyanúgy tudjuk folytatni az életünket, mint előtte.
Az iskolaudvaron egymásnak passzolni a labdát, hogy nyerjen a csapat…

Nagy Balázs
alpolgármester