Mondjuk a magunkét – foci-vb

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen nőtársaim közül, aki kétévente (beleszámítva a vb mellett az Eb-ket is, a konföderációs kupáról már ne is beszéljünk) több hétre száműzetésbe vonul esténként. Értetlenül állok a helyzet előtt, miért kell a vacsorához is beforgatni a tévét, miért főbenjáró bűn elhaladni időnként a képernyő előtt, miért éri meg energiaitalt kortyolgatva még éjfél után is fennmaradni, hogy tudjuk mi lett az eredmény, ha saját csapatunk ráadásul ki sem juthat ilyen sporteseményre, és miért nem lehet beszélgetni meccs közben, ha már a látottak nem kötnek le. Ha az alapvető érdeklődési hiány ellenére az ember lánya mégis helyet foglal a tv előtt, azt tanácsolom a futball-szurkoló férfiaknak, ne akarjanak életük párjából futball-lexikont nevelni a mérkőzések végére, mert az legalább annyira dühítő, mint a pisszegés vagy a lesajnáló legyintés a témában járatlanabb kérdésekre. A foci megszerettetésére, a közös élmények megtalálására és egyáltalán a konfliktusok elkerülésére van egy egyszerű kulcs.

Elmondani, hogy mit imád ebben annyira szeretett párunk. Mert vajon hány férfi próbálta már a kedves hölgyeknek elmagyarázni, miért jelent neki olyan sokat a világbajnokság? Beavatva az izgalomba, a drámai pillanatokba, a feszültségbe, a kedvenc csapat diadala által érzett örömmámorba a másikat, talán minden házisárkány megszelídíthető.