„Úgy lettem író, hogy nem készültem annak”

Aknai Pétert különleges viszony fűzi Pakshoz és a Duna 1533-as folyamkilométeréhez. A Kisbéka anatómiája című kötete után itt a „folytatás”, a Ház a fenyők mögött című könyve ősszel jelent meg a Pro Pannonia Kiadó gondozásában. A szerzővel a könyv apropóján beszélgettünk.

Aknai Péter. Fotó: magánarchívum/Bubreg Adrienn

– A Kisbéka anatómiája tekinthető előzménykötetnek?

– Részben igen. Vannak a kötetben olyan szövegek, amelyeknek a Kisbékában (A Kisbéka anatómiája – a szerk.) lett volna a helyük; néhány rész már megvolt akkor is, mégsem szerkesztettem be őket abba a kötetbe. Tudatos tervezés eredménye ez: szerettem volna ezt a tematikát „átmenteni” az új könyvbe. De ez a megfogalmazás sem pontos, hiszen az a vidék, ahol a Duna találkozik az alföldi pusztával és a tolnai lankákkal örök élményem, nem tudok elszakadni tőle, és persze nem is akarok.
Másfelől, megtörik a fény; megjelennek új nézőpontok a könyvben: a közel álló kívülálló is beszáll a történetmesélésbe, aki történetesen az anyukám. Nem érhette meg az új könyv megjelenését, de néhány darabot ismert belőle. Miután meghalt, gondoltam egyet: mesélek helyette, miért is ne? Beszélem a nyelvét, ismerem az észjárását, tudom, mi rejtőzik az elejtett félszavak mögött, sejtem a ki nem mondott gondolatait is. Legkedvesebb örökségem pedig az a nyelv, az a sajátos észjárás és a fanyar humor, amit tőle örököltem. Nem mellékesen saját nyelvünk is van, olyan, amit ezen a világon csak hárman beszélünk. Illetve most már csak ketten a testvéremmel.

– A Ház a fenyők mögött című köteted gondolata hogyan merült fel?

– Maradjunk a címnél. Egy történet bújik meg itt is. Nagyanyám a túlparton, Géderlakon volt néptanító, csaknem az egész huszadik századot végigélte. Egyszer a ’60-as években levelet kapott egykori tanítványától Kanadából. A levélre semmi más nem volt írva csak annyi, hogy „Irénke tanító néninek”. A címhez meg az: „Ház a fenyők mögött”. Nagyanyám intézmény volt, aki haláláig a hivatásának élt. Még életében a falu első díszpolgárává avatták.
Az néhány éve eldőlt, hogy az írás jóval nagyobb szerepet kap a mindennapjaimban, mint azt megelőzően. És ennek nem mond ellent az sem, hogy a (szép)írás ifjúkorom óta jelen van az életemben; kócosan és rendezetlenül, de mindig ott volt. Úgy lettem író, hogy nem készültem annak, elég volt írni a saját gyönyörűségemre. De kiszabadult a szellem a palackból, és az írásaim eljutottak az olvasókhoz. Ez jelentette a fordulópontot az írói pályámban. Anyukámnak köszönhetem ezt is – aki ugyancsak Géderlakon született –, komoly terjesztői tevékenységet végzett ez ügyben. Még megérhette az első könyv megjelenését és a kezdeti sikereket.

– Ennek a kötetnek is kisregény a műfaja?

– Nem, bár van kohézió a szövegek között. Sokkal inkább novellák, mini novellák, rövidprózai darabok. Összesen huszonhat szöveg.

– Valós vagy fiktív a történet? Merítkeztél saját élményekből, mint az első kötetben?

– Alapvetően ragaszkodom a történetmesélés hagyományához, de a gyakorlott olvasó észreveheti azt is, hogy valahol már nincs történet. Én még belekóstolhattam abba a világba, ahol mindenki sokkal többet beszélgetett, olvasott, mert nemhogy digitalizáció, de tévécsatorna is csak egy volt. Hétfőn az se. A gyerekkorom a Kádár-rendszer lassan csordogáló hétköznapjai. Megélt történetek ezek, és számomra döbbenetes, hogy a felszín alatt mennyire megmaradtak mondatok, szavak, gesztusok. De az emlékezet nem minden ponton kristályosodik ki, szükség van a hiányzó részletek pótlására. Ebben segít a fikció. De hát a fikció is a valóság elemeiből épül és hoz létre a valódin túlmutató igazat. Tudod, ahogy a költő mondja: „az igazat mond, ne csak a valódit…”
Különben az, hogy egy történet mennyiben fiktív vagy nem az, erősen foglalkoztat. De végső soron minden az, amit a múltunkból rekonstruálunk. A határ pedig bizonytalan. A történet szereplői sokszor ugyanarról az eseményről teljesen más képet alkotnak. Ez a könyv az én mikrokozmoszom, az én olvasatom.

– Van-e ismét paksi, térségbeli kötődés, mint A Kisbéka anatómiája esetében?

– Hogyne! Ez a vidék, amit a Duna 1533-as folyamkilométere jelöl, alapvető élményem. Pécs–Paks–Géderlak – itt játszódnak a történetek. Ez az én Bermuda háromszögem. A Duna már önmagában egy nagyon erős kötődés. Ott van rögtön a borító, Tábori Csaba festőművész munkája: a Duna a löszfallal, a komp, a folyamkilométert jelző tábla, mindez a túlparti perspektívából. De a szereplőim is ki-be járnak a történetekben, és a paksi karakterek elég erősek (nevet). Egy nevet azért kiemelek: Oláh Zoltán, a paksi költő volt az, aki elindított ezen a pályán. A Ház a fenyők mögött utolsó szövegének befejező mondta vendégszöveg, tőle származik. Így szól: „A paksi szilvafákra kéket alszik már az ég.” Ismerős? Ha rockzenész lennék, azt mondanám, ez a könyv az én tribute albumom Paksnak, a Dunának, az Alföldnek és mindazoknak, akik az én történetemet így vagy úgy alakították.

– Mi a cél, szórakoztatsz, ismertetsz, megőrzöl?

– Mindenek előtt szükséglet. Az írás folyamata, a munka a szöveggel kiemel térből és időből, borzasztóan élvezem. Van gyötrődés is persze, amikor nem áll össze sehogy sem a korpusz. A siker pedig az én olvasatomban annyit jelent, hogy a könyv megszólította az olvasót. Ha ez nem lenne, csak magamnak írnék.

– Milyen folyamat áll mögötted a gondolattól a megjelenésig?

– Nehéz és mégis felemelő, hogy minden nehézség, és a mindent beborító bizonytalanság közepette tudtunk haladni a könyvvel. A júniusi szabadtéri könyvhét elmaradt a vírushelyzet miatt – így utólag érthetetlen az egész, hiszen októberben ugyanez meg lett tartva egy sokkal kiélezettebb helyzetben. Erről szólt ez az év, a koviddal együtt vonul be a közös emlékezetünkbe.

– A járványhelyzetben más a könyvkiadás is?

– A könyvkiadók rendkívül nehéz helyzetbe kerültek, hiszen sokáig nem voltak nyitva boltok sem, a könyves események elmaradtak és az online értékesítés sem úgy ment. A bizonytalanság hónapjaiban pedig nem könyvet vesznek az emberek, és ez érthető is.

– Milyen utat járt be eddig az új köteted?

– A nehézségek ellenére nem panaszkodhatunk, jól fogy a könyv. Jelentek meg részek belőle korábban, többek között az ÉS-ben is. Vannak függőben lévő meghívásaim is, igyekszem mindenhová elmenni.

– Lesz paksi bemutató?

– Februárra van meghívásom a helyi LaDIK Egyesület szervezésében. Nagyon várom a találkozást!

Borítóterv: © Tábori Csaba 2020.

A Kisbéka anatómiája című kötet megjelenése kapcsán készített interjút ide kattintva olvashatják.