Jó napot, mi újság? – Franckó Klára

Sugárzó, sőt inkább fülig érő mosollyal érkezik a találkozóra, amivel cseppnyi meglepetést sem okoz. Azzal sem, hogy a másodperc töredéke alatt a beszélgetés közepében találjuk magunkat. Franckó Klárát évtizedek óta ismerem, biztos voltam benne, hogy az interjú után azzal a gondolattal búcsúzom, hogy róla nem cikket, könyvet kéne írni.

Franckó Klára. Fotó: Szaffenauer Ferenc/Paksi Hírnök

– Kérdezel vagy beszéljek arról, amiről szeretnék? – kezdi ugyanazzal a szusszal, amivel azt is elmeséli, hogy a fotó kedvéért ugyan csini ruhát vett fel, de az anyósülés felől kellett kimásznia a kocsiból, mert elromlott a zár. Elárulja azt is, hogy ritkaságszámba megy, hogy róla legyen szó, s most, hogy ilyen kivételes alkalomról van szó, készült. És hogy ki is ő? Az RHK Kft. kommunikációs munkatársa, a tartós beteg, fogyatékossággal élő, sajátos nevelési igényű gyermekek életének szebbé tételén dolgozó Gyermekemért Alapítvány titkára, feleség, édesanya és a nagyapjáért aggódó unoka. Ez utóbbi most különösen hangsúlyos: nagyapja élni akarása egy lelki megrázkódtatás miatt szertefoszlott, s ő most azon van, hogy túláradó szeretetével összerakja széttört lélekdarabkáit.

Már csak ez utóbbi is elég lenne a kesergésre, de Klári jó kedve, mosolya őszinte, mint ahogyan ő maga is: nem kendőzi, az élete nagy részében anyasebei egyensúlyozása érdekében arra törekedett, hogy mindenki szeresse. Sok-sok negatív tapasztalat birtokában ma már tudja, ez képtelenség. Tudatos önismereti úton járva, saját belső hangjára ¬figyelve mára önmagára talált. Az első felismerése az volt, hogy ő is szerethető és értékes ember. Mostanára azt is felismerte, hogy mi végre jött ő erre a világra: adni, segíteni, a transzgenerációs adósságokat törlesztve az anyai feladatokat megoldani. Ennek tudja be azt is, hogy halmozottan sérült gyermek nevelését bízta rá a Teremtő.

Pongi egész életében szülei gondoskodására lesz utalva, az állapotát illető egyre pontosabb diagnózis újra és újra padlóra küldte édesapját és édesanyját. Hét hónapos korában derült ki, hogy gond van, majd az újabb és újabb vizsgálatok során tisztult a kép, s nekik el kellett temetniük végleg az egészséges gyermekkel teljes családról szőtt álmokat. Ebben az embert próbáló feladatban számára nagy erőt ad, hogy férjében olyan társra talált, akivel mindig mindenben egyfelé tartanak. Klári szerint neki ez ad erőt azon túl, hogy nap mint nap merít kisfiuk, Pongi varázslatos személyiségéből, mérhetetlen szeretetéből, a reggeli „szeretlek anya, ma mit csinálunk” mondataiból.

Vallja, hogy mindenki maga szövi „szociális hálóját”, azaz önmagán múlik, hogy a család, barátok alkotta védőháló felfogja-e, ha zuhanni készül. Ma, az önismeretnek azon a szintjén, ahova tudatos tanulással, magára figyeléssel jutott, már tudja: az ő hálója elszakíthatatlan, vagy ahogyan fogalmazni szokott, ő óriások vállán él. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha ne lenne elkeseredett. Igen, sírni is szokott. Mégpedig ugyanolyan elánnal, ahogy nevetni. Olyankor nagyon-nagyon tudja sajnálni magát, aztán feláll, s ahogy szintén tréfásan szokta mondani, megigazítja a félrecsúszott koronát, és megy tovább.

Néhány éve a legjobb barátnőjével kitalálták maguknak a feltöltődés számukra optimális módját: elvonulnak két napra – szigorúan egyórányi távolságon belül – és úgynevezett anyanapot tartanak. A módszer terjed, manapság már az ismeretségi köréből más kisgyermekes anyukák is csatlakoznak hozzájuk, s már nemcsak évi egy, hanem évi két alkalommal töltik fel így lemerült akkumulátoraikat. Kötelező „foglalkozás” nincs, ha társaságra vágynak, beszélgetnek, ha magányra, elvonulnak.

Önzetlenségével, töretlen optimizmusával és jókedvével, szinte kifogyhatatlan energiájával nemcsak családjának motorja, másoknak is segít, ha kérik, ha rászorulnak. Ma már azt is tudja, hogy játékterápiával szeretne – pontosabban fog – foglalkozni. A készség mellett már a képzettség egy jó hányada is megvan, bár a tanulás legjobb, ha sosem marad abba. A hely még hiányzik ahhoz, hogy eddigi hivatásának egyszer búcsút mondva, de nem hátat fordítva, hanem az ott tapasztaltakat is felhasználva, a kicsik és nagyok szorongásainak oldásával foglalkozzon, mert meggyőződése, hogy a játékterápia csodákra képes, hiszen szeretetet és biztonságot ad.

Szabó Vanda