Pakson találtak otthonra
Nyaralni jött egy hétre, de egy életre itt maradt. A legfontosabb erő, ami Pakson tartja Stellios Simiakist, a család, de szereti a munkáját és a várost, az azt körülvevő környezetet is. A Paksi Vak Bottyán Gimnázium angoltanára származása szerint görög, de Londonban nőtt fel.
Rég láttuk egymást, ezért meglep, hogy hófehér hajjal érkezik a beszélgetésre Stellios Simiakis. A kilencvenes évek középén angolt tanított nekem, ahogyan még sok száz embernek azóta. Miként elbeszéléséből kiderül, nem sokkal korábban, 1990-ben érkezett a városba az előzőleg megismert magyar lányhoz látogatóba. Itt ragadt, a lány – Fritz (ma Simiakis) Amália – pedig éppen beszélgetésünk napján 32 éve a felesége. Eleinte németül beszélgettek egymással. Ezt a nyelvet mindketten az iskolában tanulták, de ahogy Stellios őszintén megmondja: valójában egyikük sem beszélte jól. A nyelvi akadályokat sikerült maguk mögött tudni, immár a magyar a közös nyelv, ami Stellios szerint elsősorban az ékezetek és a ragozás miatt igazán nem könnyű, és még három évtized elteltével is okoz néha nehézséget.
Hogy mi az identitása? Erre a kérdésre nem igazán tud válaszolni. Londonban született, s nevelkedett, ahova szülei 1967-ben települtek át Görögországból. Gyerekkorában, Észak-Londonban soha nem érezte idegennek, megtűrtnek magát, s inkább angolnak tartotta magát, mint görögnek annak ellenére, hogy ministrált is az ottani görög ortodox templomban és szülei járatták hétvégi görög iskolába. – Görögországból nem sokan települtek ki, de Ciprusról igen, és mi egy ciprusi görög közösséghez tartoztunk. Szüleim mindketten ruhagyárban dolgoztak, édesanyám vezetőként. A közeg olyan volt, hogy édesapámnak nem is igazán kellett angolul megszólalnia – meséli. 1989-ben éppen édesapja betegeskedése miatt döntött úgy a család, hogy visszaköltöznek Görögországba. Az akkor húszéves Stellios lakott és dolgozott Athénben, a Chalkidiki-félszigeten, főként a korábban még Londonban szerzett szabadidőmenedzseri képzettségéhez passzoló szezonális munkákat vállalt. S két munka között rendre visszament Angliába, mert oda kötötték fiatalkori emlékei, barátságai. Egy ilyen út előtt megállt Pakson, hogy találkozzon Liával, akit akkor ismert meg, amikor ők Görögországban nyaraltak. A terv egy hét volt, egy élet lett belőle. Megszerették egymást, összeházasodtak.
A város is marasztaló volt: kellemes, tiszta környezet, nyugalom és biztonság, ugyanakkor némi pezsgés és sok kikapcsolódási lehetőség.
Stellios nem riadt meg a munkától, dolgozott az apósa vállalkozásában, még kidobóember is volt a diszkóban. Bár ő azt mondja, inkább fogadó, mert mindenkit kedvesen fogadott, és csak azokat tessékelte ki, akik rászolgáltak. Akkoriban egy török vállalkozó indított Pakson nyelviskolát, ott kezdte nyelvtanári pályafutását. Alapfokú diplomát a Kodolányi főiskolán, mesterfokút az ELTE-n szerzett. Azóta is angolt tanít, egyrészt a Paksi Vak Bottyán Gimnáziumban, másrészt a saját vállalkozásában, ahol van néhány munkatársa, s többek között az atomerőműben dolgozóknak is tanítanak angolt. Mint meséli, éppen tíz éve a gimnázium képviseletében egy nemzetközi program kapcsán járt Londonban, és megállapította, hogy számára élhetetlenné vált. Mindenhol embertömeg van. Meg akarta mutatni kollégáinak a Hyde parkot, ahol gyerekkorában sokat időzött, s szomorúan tapasztalta, hogy az sem a régi, szinte elviselhetetlenül zsúfolt ma már. – Londonban 15 km-t kellett mennem, ha a természetbe vágytam, itt pillanatok alatt ott vagyok – érzékelteti a különbséget. Ez pedig fontos, mert fiával, a 22 esztendős Axel Christopherrel, aki mérnök-informatikusnak tanul a Pannon Egyetemen, szívesen terepkerékpároznak. Stellios korábban triatlonozott, de három sportágban készülni már nincs ideje, maradt a mountain bike. A versenyszellem viszont nem múlt el: járnak versenyekre is. Szívesen edzenek a környéken, például a Sánc-hegyen vagy Sötétvölgyben, de a Balaton-felvidéken is. Családostól is szeretnek kirándulni, mégpedig elsősorban itthon, a határokon belül.
– Magyarország nagyon szép – fogalmaz.
A magyar emberekről szintén nagyon jó véleménnyel van: szerinte nyitott, barátságos nép a magyar, őt is azonnal befogadták Pakson, soha nem tapasztalta ennek ellenkezőjét.
A város – mint mondja – mára kicsit forgalmasabb lett, de ez a fejlődés, a motorizáció velejárója. Arra számít, hogy az atomerőmű-építés miatt ez még fokozódik, de ez egy ilyen beruházásnál elkerülhetetlen. Akárcsak egy házépítésnél, el kell viselni némi kellemetlenséget az eredmény érdekében. Márpedig, mint vélekedik, az országnak szüksége van energiára, és a város jövője szempontjából is fontos az erőmű építése.