Pakson találtak otthonra

Szombathelyről érkezett, s bár negyven évet itt élt le, vérbeli paksi sose lett Poór József. Soha el nem múló jobbra törekvés és vágyás buzog benne, ami temérdek sportsikerhez vezette, s ez táplálja benne azt a szemléletet is, hogy mindig azt látja, mi az amin javítani, változtatni lehetne, kellene.

Negyven éven át tanította testnevelésre és matematikára a paksi gyerekeket Poór József. A sejtésem hamar beigazolódik vele kapcsolatban: sportsikerekben gazdag életútját képtelenség lesz egy rövid írásban összefoglalni. Így van ez annak ellenére, hogy nagyon hamar megállapítjuk, annyi időt és energiát áldozott a sportra, hogy valójában másra ideje sem maradt, ahogyan önkritikusan elismeri, még saját gyerekük neveléséből sem igazán vette ki a részét, a sportnak élt.

Érdeklődése már nagyon korán, nagyjából négyévesen megmutatkozott, rádión hallgatta a sportközvetítéseket, s próbálta utánozni a kommentátort. A ’64-es tokiói olimpia végképp magával „rántotta”, minden sportot kipróbált, és mindenhol ott volt szervezőként, szurkolóként is. Rengeteg emlékezetes pillanatot úgy idéz fel, mintha tegnap lett volna. Például az 1970-es súlyemelő Eb-t, ahol zászlóvivő volt, s közvetlenül a legnevesebb orosz súlyemelő mögött ment. A szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban a figyelme a labdajátékok – röplabda, kosárlabda – felé fordult. Mint mondja, a pályaválasztás idején édesapja azt mondta, sportból nem lehet megélni. – Sok jó mondása volt, de ebben kivételesen nem volt igaza – jegyzi meg. Matematika-testnevelés szakos tanár lett. Cseppet sem mellesleg: a számok világa, a számmisztika is nagyon közel áll hozzá, gyerekkorában matematikában is remekelt. A tanárképzőn találkozott Heizler Györgyivel, őt követve került Tolna megyébe, amiről némi túlzással szólva, azt sem tudta, hogy létezik. Nem titkolja, nem tudott vérbeli paksivá válni, amiben talán a Vas megyeiekre, de leginkább szombathelyiekre jellemző nagyon erős lokálpatriotizmus gátolta meg.

– Olyan vagyok, mint egy kettős állampolgár – fogalmaz.

Előbb egyébként nem is Paksra kerültek, habár felesége paksi lány. Amikor elvégezte az egyetemet, Györgyi már Nagydorogon dolgozott népművelőként, szolgálati lakást is kaptak, őt pedig labdarúgóedzőnek és napközis tanárnak hívták, ami kedvére való volt. S itt jön elő édesapja immár teljesen helyénvaló mondása: az otthon ott van, ahol a kenyér van. Így hát itt kezdték meg közös életüket. Habár a labdarúgás számára a legnagyobb szerelem, a munka végül nem jött össze, így Györkönybe „igazolt”, ahova a leghidegebb napokat kivéve biciklivel járt tanítani. Györgyi később Pakson kapott állást, így ő is megpályázott egyet: így lett az akkori II-es iskola matematika-testnevelés tanára, s ekkor kezdődött a megszámlálhatatlan eredményt hozó diáksport-tevékenysége, ami az évek során városi, megyei, idén májusban pedig miniszteri elismerést hozott Tanár úr számára. No, és persze temérdek érmet az általa nevelt, edzett gyerekeknek.

Aki ismeri, nem lepődik meg azon, hogy mindez nem tölti el elégedettséggel. A cél mindig a győzelem. Nemcsak a riválisokat, hanem önmagunkat is legyőzni, újra és újra keményebben, jobban teljesíteni.

Ez a szemlélet számára nem engedi meg az elégedettséget.

A II-es iskolában három sportágban arattak diákolimpián győzelmet, aktív volt a városi sportélet formálásában is, ahova újdonságokat is hozott. Megalapította a röplabdaklubot, megálmodta a FutaPaksot, asszonytornát tartott, sporttábort, oviolimpiát szervezett. Az, hogy leépítéskor tőle búcsúztak az iskolából, máig tüske maradt, bár – mint elismeri – jót tettek vele. A Deák iskolába került, s nyugdíjba vonulásáig ott halmozta tovább az eredményeket. Többek között az ő nevéhez fűződik a floorball meghonosodása, aminek előzménye egyébként az, hogy a befagyott biritói tavakra jártak korcsolyázni, s nagyon jókat jégkorongoztak fiával, Dodival. Emiatt vették meg az első floorball ütőket, ez lett a sportág paksi meghonosodásának első mozzanata.

Ha már szóba került, kicsit időzünk a családnál: Tanár úr nem titkoltan büszke feleségére, aki – mint mondja – igazgatóként a „kis” Deák iskolát rangos intézménnyé tette. Elégedetten nyugtázza, hogy fia – habár tett egy rövid kitérőt – hallgatva a szülői intelemre, nem lett pedagógus, így többre viheti. Öröm, hogy itt telepedett le családjával, így a két cserfes unoka, Emma és Böbe gyakori vendégek a nagyszülőknél. No, persze, meglepő lenne, ha Poór József csupán nagypapa szerepben töltené nyugdíjas éveit.

Természetesen ma is nyakig benne van a sportban,

harminc esztendeje ő a Paks és környéki diáksport bizottság elnöke, s beszélgetésünk idején éppen az éves jelentésen dolgozik. Persze az is felmerült, hogy érdemes volna kötetbe foglalni a paksi diáksport történetét, eredményeit, de mint megjegyzi, a számok igen, a sport pláne, de az írás nem az ő asztala. Mielőtt elbúcsúzunk még hozzáteszi: Tudja mi hiányzott az életemből? Egy titkárnő…