Pakson találtak otthonra
Negyvenegy évet dolgozott az atomerőműben, abból tizenötöt felsővezetőként, de lezárta ezt a korszakot. Hamvas István ízig-vérig műszaki gondolkodású: ha egy feladatot elvégzett, jöhet az élet új szakasza, nem néz hátra. Az atomerőmű egykori vezérigazgatója legjobban családja körében és kertjében érzi magát.
Nem lehet megkerülni az atomerőművet, ha valaki az egész életpályáját ott tölti. Hamvas Istvánnal sem könnyű egyéb témáról beszélni, hiszen minden zegzugát ismeri. Éppen ezért meglepő, hogy számára már nem központi téma. Az erőművel kapcsolatos híreket mindennap elolvassa, de nem akar már alakítója lenni semmilyen formában a cég, a létesítmény jövőjének, az azzal kapcsolatos közbeszédnek. Aktív éveiben viszont nagy elhívatottsággal dolgozott. – A szülőföldemről, családból, ottani iskoláimból azt hoztam, hogy tanuljam meg szeretni, amit csinálok, mert így tudom jól végezni. Bármit kaptam feladatul, ennek a tulajdonságnak a birtokában törekedtem a legjobb lelkiismeretem szerint, a legjobb minőségben csinálni. Pályafutásom során soha nem felejtettem el, hogy honnan jöttem, az emberekkel való kapcsolatomban mindig követtem azokat az erkölcsi normákat, amiket neveltetésem során kaptam – mondja.
Hét éve az addig pörgő élete megváltozott, nyugdíjba vonult, amire tudatosan készült, így nem érte meglepetés. – Jól érzem magam, nincs hiányérzetem – összegzi. Szívesen barkácsol, gondozza a kertet, ahol a veteményes, az üvegház és a gyümölcsfák az ő reszortja, a virágok pedig a feleségé. Ildit, aki mindig is kerülte a „rivaldafényt” gyerekkorában ismerte meg. Mindketten Nyírbátorban nőttek fel.
István első generációs értelmiségi, édesapja szobafestő volt, édesanyja pedig az egészségügyi és szociális szférában dolgozott. Pályaválasztásánál természetesen még szóba sem került, hogy valaha a nukleáris iparban fog dolgozni. A gimnáziumban döntötte el, hogy fizikus lesz. A katonaság után, 1971-ben került a debreceni egyetemre, ahol egyik kiváló tanára már az első évben bevonta a diákköri munkába, aminek témája a maghasadás vizsgálata volt. Ötödévben marasztalták az egyetemen, hívták az atommagkutató intézetbe, de ő a harmadik ajánlattal élve elszegődött az épülő atomerőműhöz, amelynek 1977 augusztusában lett fizikusként munkatársa. Ildi egy év múlva követte, összeházasodtak, Attila fiuk 1979-ben született, ma műszaki főosztályvezető, Krisztián két évvel később, ő informatikus vállalkozó.
– Ide nekünk a világot, hadd váltsuk meg! Ez az attitűd jellemezte az akkori csikócsapatot.
Fiatalok voltunk, úgy szívtuk magunkba az új ismereteket, mint a szivacs – jellemzi a kezdeteket. Másik igen meghatározó időszak számára 2003-ban kezdődött el. Akkor, az üzemzavart követően nevezték ki vezérigazgató-helyettesnek, majd hét évvel később vezérigazgatónak. – Nem ment a kettes blokk, maga alatt volt a mérnöki gárda, ott volt a sérült üzemanyag – érzékelteti a feladat súlyát. Összehívott egy értekezletet, ahol lefektette a vezérelveket – bár ezt a kifejezést nem használja. Azt kérte mindenkitől, hogy tisztázzák magukban, hogy mi a feladatuk, felelősségük, és ezt végezzék, ne más dolgával foglalkozzanak. Együttműködést, következetességet és szakmai precizitást kért és várt el. Sikerült felszámolni az üzemzavar utáni ideges, nyugtalan dolgozói hangulatot, elindítani a blokkot, elszállítani a sérült üzemanyagot, sőt egy rendkívül termékeny időszak kezdődött el akkoriban. Megvalósították a teljesítménynövelést, a szakmai körökben AGNES projektként ismert biztonságnövelő intézkedéscsomag rájuk rótt feladatait, az üzemidő-hosszabbítást, és útjára indították az új blokkok építésének ügyét. – Olyat nem tudtunk elképzelni, hogy Magyarországon vége lesz a nukleáris iparnak, ha az üzemidő meghosszabbítását követően véglegesen leállnak a blokkok – fogalmaz. 2007-ben kopogtatott a közvetlen munkatársaival megfogalmazott új blokk építésére szóló ötlettel az MVM vezérigazgatójánál, másfél év múlva megvolt a 94 százalékos parlamenti jóváhagyás. Nagyon intenzív munkát végzett ezalatt az egész hazai nukleáris szakma, ha ezt az intenzitást sikerült volna fenntartani, akkor az új blokkok már üzemelnének, vélekedik.
Hangsúlyozza, hogy ehhez a szakmai gárda együttműködése kellett, vezetői szinten pedig menedzserszemlélet és műszaki tudás, mert egyik vagy másik nélkül a nukleáris iparban nem megy.
Hozzáteszi, hogy ahhoz, hogy valaki sikeres vezető legyen, elengedhetetlen egy őt segítő társ. – Természetesen sokat dolgoztam, sokat voltam távol, de soha nem hallottam panaszt. A fiaim részéről sem, akik megkapták azt a fajta értékrendet, amit mi képviselünk. Még akkor sem ért szemrehányás, amikor jogos lett volna – mondja.
– Nyugodt, jó a közlekedési morál, nincsenek közéleti csetepaték, a kulturális és sportélet a város nagyságához méltó vagy még annál is jobb. A bizsergető szülőfalu-érzés ugyan nincs meg, de mindent megteszek a városért, amit tudok. Rengeteg embert ismerek, engem még többen ismernek, megkapom a tiszteletet – foglalja össze a kérdésre, hogy mit gondol Paksról. S hogy hogyan telnek a napjai? Tevékenyen. Ha nem így lenne, nem érezné jól magát.