Városi megemlékezés október 23-án Pakson

Városi megemlékezésre várta a lakosságot az önkormányzat október 23-án délután a városháza előtti térre, az 1956-os emlékműhöz. Ünnepi beszédet mondott Nagy Balázs alpolgármester:

„Minden ünnepünknek megvannak a maga hívószavai. Október 23-hoz leginkább olyanokat kötünk mint szabadság, bátorság, nemzeti öntudat, hit. Olyan helyszínekhez kötjük az eseményeket mint a Kossuth tér, a Rádió, a Sztálin-szobor, a Corvin köz, a Széna tér, és olyan történelemformáló karakterekhez, mint Nagy Imre, Mindszenty, Maléter, Bibó, a pesti srácok és Kádár János.

Természetesen sorolhatnánk a Budapesten és vidéken történteket napestig, és vannak, akik meg is teszik, mikor október 23-a beköszönt. A szónok nehéz helyzetben találja magát, ha eredetit, újszerűt szeretne mondani az eseménnyel kapcsolatban. Előfordul, hogy úgy hiszem, már mindenki mindent hallott 1956 októberéről. Meglehet, ez egy áldott állapot, mely körülvesz – talán egy buborék, amelyben sokat olvasó, gondolkodó emberek élnek. Amikor felteszik a kérdést, miről fogok beszélni, csak nézek tanácstalanul, és a fent elsorolt hívószavak kattognak a fejemben. Szép szavak. Engem leginkább az elbeszélhetőségük érdekel.

Mi újat tudunk elmondani – és mit fontos elmondanunk – 1956 októberéről és az utána következő vészkorszakról és az ünnep, az emlék továbbéléséről egy olyan korban, ahol a legifjabb generációk félperces tartalmakon szocializálódnak? És mit tudunk mondani ideologizálás nélkül azoknak, akik mégis fontosnak érzik ezt az ünnepet?

Egy hete, a városi könyvtárban megkérdezte tőlem az egyik kolléga, hogy idén mit írassunk rá a koszorúra, melyet azelőtt teszünk az emlékmű lábához, mielőtt fejet hajtanánk a hősök tiszteletére. Kissé elgondolkodtam, és bár nem éreztem magam túl eredetinek, csak ennyit mondtam: – Azt, hogy MUK. A kollégám rám nézett: – MUK? Miért pont MUK? – Mert Márciusban Újra Kezdjük! – feleltem.

És itt nem arra gondoltam, hogy mi, a hősök büszke leszármazottai, márciusban újra koszorúzni fogunk, hanem arra, hogy a forradalom bukása utáni hónapokban milyen graffitik jelentek meg a főváros és a vidék utcáin, házfalain – röviden, sűrítve, elkeseredve elbeszélve azt, amit máshogy akkor nem lehetett. Akkor, amikor a nemzetet megosztani kívánták; akkor, amikor figyelni kellett, ki, kinek, mit mond. Ők még nem tudták, de mi tudjuk: még harminchárom évet ültek a magyarság nyakán azok, akik idegen érdekek szerint kormányozták az országot egy olyan szövetségi rendszerben, amelyre a legkevésbé sem vágytunk. Az elkeseredettség és az ellenállás nemcsak falfirkák formájában tört ki az emberekből.

Városi legenda – lehet, hogy néhányuknak már meséltem – amit egykor nagyapám osztott meg velem arról, mi történt 1956 telén, amikor itt, Pakson egy középkorú férfi ittasan indult hazafelé. Hogy főszereplőnk inkább vicces vagy keserű kedvében volt-e azt nem tudni, de alkoholmámoros állapotában botor módon úgy próbálta meg kifejezni csalódottságát a fennálló rendszer ellen, hogy a Sas utca mellett elhaladva, amikor meglátta a hentesüzlet kirakatát, fennhangon kiabálni kezdte: „Éljen a Szilasi, éljen a Mittler!” A karhatalom emberei természetesen nem gondolták, hogy ebből illene kihallani, hogy ő csak a helyi hentest és a szódást élteti, nem pedig Szálasit és Hitlert. Komoly verést kapott, melyről aztán napokig beszéltek az Óvárosban.

Ha igaz, igaz, ha nem – úgy is jó. Sok mindent elmond arról, milyen világ volt az, ahol már a szó is veszélyes fegyvernek számított, ahol az erőszak teremtett nyugalmat. Ahogy Buda Ferenc írja Rend című versében:

„Hazánk zúzott szívén a vér
görcsös, sajgó csomókba alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.”

A történetek velünk maradtak. Ezeket nem tudták kiirtani azok, akiket Bibó István az ideológiai mindentudás megszállottjainak nevezett a forradalom alatt, akikről nem tudta eldönteni, kell-e velük tárgyalni, egyáltalán lehet-e velük tárgyalni, mert ők csak a saját történetüket látták. Azok, akik a fél országot megfertőzték azzal; akik mindent megígértek, de közben saját elvtársaikat is felakasztották, börtönbe zárták, megalázták. Mégis, a történeteket, melyek magukban hordozzák és őrzik a nemzeti identitást, nem tudták legyőzni.

Yuval Noah Harari filozófus szerint minden emberi közösséget történetek tartanak össze. A győztesek lehetősége, hogy elmeséljék a nagy történetet – hogy elmondják, kik vagyunk. A szabadság ott kezdődik, ahol egy nép meg meri írni, ki meri mondani a saját történetét, mindenki mástól függetlenül, mindazokból az apró történetekből építkezve, melyek elemi szinten estek meg egy nemzet képviselőivel.

1956-ban a magyarok ezt tették. Megpróbáltak kilépni a vörös bőrkötésű könyvből, amelybe a Lenin- és Sztálin-összes közé voltak zárva, a rájuk erőltetett, idegen elbeszélésből, és kimondták, hogy a mi történetünk nem a félelemről és a meghunyászkodásról szól, hanem a bátorságról és az önállóságról.

Az októberi forradalom ezért nem csupán politikai tett volt, hanem annak kísérlete, hogy visszakapjuk a szót.

Ma, amikor a világ tele van zajjal, féligazságokkal és mesterséges történetekkel, nekünk is újra fel kell tennünk a kérdést: ki írja a mi történetünket – mások vagy mi magunk? És még fontosabb feltennünk a kérdést: együtt írjuk a történetet, vagy külön-külön, engedve, hogy holmi ideológiának álcázott érdekkörök megosszanak minket?

Ne feledjük: október 23-án nem csak 1956-ot ünnepeljük. A mai napon ünnepeljük a Magyar Köztársaság kikiáltásának évfordulóját is. Azt a történetet, amelyet 1956-ban elkezdtünk mesélni, 1989-ben végre elővettünk, és elkezdtük újra írni – az erkölcsi győztes pozíciójából.
Magyarország most az európai nemzetek közös dalához, közös meséjéhez teszi hozzá a saját hangját. Olyan közösség részei vagyunk, amelyet a szabadság, a jog uralma és az emberi méltóság eszménye tart össze. Ugyanazok az értékek, amelyekért 1956-ban harcoltak a magyarok.

Sokszor még billegünk Kelet és Nyugat között, hiszen olyan múlttal mint a miénk, talán nehéz is lenne másképp. De nem szabad elfelejtenünk, hogy mi, magyarok mindig akkor voltunk erősek, amikor a saját lelkiismeretünk iránytűje mutatta az utat, nem a külső hatalmaké. Ma is meg kell őriznünk a nemzeti önazonosságunkat, a saját történeteinket, a múltunk tiszteletét.

Aki elfelejti a saját történetét, az egyszer csak mások történetének szereplőjévé válik. A mi feladatunk, hogy Európa könyvébe ne mások írják a magyar fejezetet, hanem mi magunk – tiszta szavakkal, emelt fővel.

Engedjék meg, hogy Devecseri Gábor: Láttam hamuszín arcotok című versének egy részletével zárjam gondolataimat:

„Csikorog léptünk. De szívünk
a tetszhalálból fellobog.
Vérzik a város, a haza,
de élni tud, de élni fog.””

A megemlékezésen közreműködtek Davis Darcie Miléna és Gábor Hanna, a Paksi Vak Bottyán Gimnázium 12. osztályos tanulói és Szabó Dávid (gitár, ének). Az ünnepség végén koszorúztak az emlékműnél.

A városi megemlékezés 17 órakor a Csengey Dénes Kulturális Központban folytatódik, ahol Heringes Anita polgármester mond beszédet. Az esten átadják a Paks Díszpolgára kitüntetést, a Pro Urbe emlékérmeket, valamint megtartják a Tehetséges Paksi Fiatalokért Alapítvány díjátadóját. Ezután ünnepi műsor következik A mélységből kiáltok címmel. Közreműködnek a Dunaföldvári Ördögszekér Táncegyesület és a Magyar Táncművészeti Egyetem végzős néptáncszakos hallgatói, Bubik Réka Hajnalka egyetemi hallgató (próza, vers), Hegedűs Máté, Mészáros János és Varjassy László zenei kíséret). Koreográfus: Appelshoffer János, Appelshofferné Rabóczki Anikó és Rémi Tünde.