Pakson találtak otthonra

Mézeskalácsillattól, karácsonyi fényektől övezve bontakozik ki Kissné Fiziker Renáta és férje, Péter története. Reni két, történelmi karakterrel és vonzó természeti adottságokkal megáldott város – Sopron és Pécs – után eleinte idegenkedett új otthonától, Pakstól, aminek nyugalmát azonban ma már nagyra értékeli.

Gyökerek és szárnyak. Ezt kapta, s ezt kívánja továbbadni két fiuknak Kissné Fiziker Renáta. Nemcsak ezt és a lokálpatriotizmus fontosságát, hanem a német nyelv és pedagógia iránti elhivatottságát is Sopronból „hozta”. Az előbbi Ausztria közelségének és német felmenőknek köszönhető, utóbbi apai örökség. – Apukám igazi közösségi ember volt, ifjúsági programokat szervezett. Körülöttem is mindig sok volt a gyerek. Legkisebb unokaként az unokatestvérek gyerekeit pátyolgattam, a gimiben nálam idősebbeket készítettem fel érettségire – meséli. Állítólag harmadik osztályosként kijelentette, hogy tanár lesz.

Diplomája kézhezvételétől a Vak Bottyán Gimnáziumban tanít, hat éve igazgató-helyettes. Mielőtt a családias, összetartó közösségről részletesen beszélnénk, azt is elárulja, hogy Sopronból előbb Pécsre került egyetemre, ahol egy paksi lánnyal közös albérletbe költözött, az avatóbulira érkező paksi srácok egyike volt Peti. Ennek a bulinak idén októberben volt harminc esztendeje. Reni ötödévben már itt abszolválta tanítási gyakorlatát az akkori II-es iskolában, illetve a gimnáziumban.

Péter sem tősgyökeres paksi. Szülei az atomerőmű-építésre érkeztek, amikor hatéves volt. A lakótelepi gyerekekkel együtt cseperedett, s kötött máig tartó barátságokat. Szentesre járt szakközépiskolába, de érettségi után visszatért, és anyagvizsgáló lett az atomerőműben. Később műszaki informatikus, technológus mérnök, majd hegesztőmérnök diplomát szerzett. Jelenleg csoportvezetőként dolgozik a paksi atomerőműben. – Ebben a munkában megtaláltam önmagam – összegzi.

Útjuk azonban csak látszólag volt egyszerű. – Nagy váltás volt, amikor idekerültem. Olyan érzésem volt, mintha kicsit visszamentem volna az időben. Hiányzott a két város, Sopron és Pécs, történelmi jellegük, természeti környezetük. Az atomerőmű mibenlétével sem voltam még tisztában – idézi fel Renáta. Emlékezetes volt számára, amikor először meghallotta a szirénát. Nem tudta, hogy próbáról van szó…

A 2000-es évek elején kis híján engedtek a csábításnak, s majdnem Kaposvárra költöztek, mert Reni határozott idejű szerződéssel, ahogy tréfásan fogalmaz, más dublőrjeként dolgozott, férje pedig külsős volt az erőműben. Még éppen idejében nyílt meg mindkettejük előtt a biztos karrier lehetősége, így maradtak. Reni pedig megtanulta becsülni a város értékeit. – Szépen lassan azt vettem észre, hogy mindenhol vannak tanítványok. Egyre több embert megismertem, ettől otthonosabb lett. A gyerekeink által is nagyon sok embert ismertünk meg – fogalmaz. Azt is elárulja, hogy bátyja is szívesen jön, és szülei is megszerették Paksot, édesapja nagy PSE szurkoló volt.

Hosszú várakozás után, két év különbséggel születtek a gyermekeik, amit hatalmas ajándékként éltek meg. Renáta, bár imádja a munkáját, öt és fél évet töltött otthon, amit élete legszebb, legnyugodtabb időszakaként emleget. Mint megjegyzi, ehhez Paks kiváló helyszín volt, hiszen tiszta, nyugodt, biztonságos.

Igyekeztek, s ma is igyekeznek kihasználni a város adta lehetőségeket, rendezvényekre, moziba, cukrászdába járnak.

Amikor a fiúk kicsik voltak, a múzeumot „bújták”, hogy megismerjék a város történetét. A srácok, ahogy szüleik is, sportolnak, egyikük teniszezik, másikuk bokszol, és ha kicsit kelletlenül indulnak is útnak néha, szívesen túráznak. A környéket már alaposan felfedezték.

A Tolnai-dombságot kifejezetten szeretik, de az igazi kedvenc a Mecsek.

Minden tavasszal Óbányán kezdik és zárják a szezont. Nem tudni, hogyan fér az idejükbe, de a családfő, aki ifjúkorában vízilabdázott, kosárlabdázott, most pingpongozik, motorozik és újabban dobol is. Két kollégájával közös produkciójukat egyszerű bulizenekarként aposztrofálja. Reni újabban jógázik, és aktív tagja a tanári kar futócsapatának, amellyel minden évben indulnak az Atomfutáson. Tavasztól őszig egyénileg, de egymást bátorítva készülnek. A közös próbatétel tovább erősíti az egyébként is kiváló kollektívát. A munkahelyét szemmel láthatóan imádja, de mint kiemeli, jó hazajönni, sütni-főzni, az olvasásban elmélyülni. Egyszerre három-négy könyvet olvas, olvasóklubba jár. Áttérve a terveikre azt mondják, majd szeretnének kicsit többet utazni, de egyelőre nem ez élvez prioritást, hanem az, hogy gyermekeik terveit, elképzeléseit támogassák. Habár állítja, hogy általában nem ő a család szóvivője, Reni foglalja össze elképzeléseiket. – Kívánom, hogy gyermekeink utazzanak, próbálják ki magukat. Aztán azokkal az élményekkel, tudással jöjjenek haza. De azt is el tudom fogadni, ha nem így tesznek – mondja.