Több mint hobbi – Szívvel-lélekkel lovasok

Ló nélkül lehet élni, de nem érdemes – állítja egy, a lovaglás szerelmeseinek körében ismert népi bölcsesség. Mostani összeállításunk szereplői sem cáfolják ezt a mondást, gyerekként lettek a lovak és a lovaglás szerelmesei, és úgy tűnik, egy életre elköteleződtek mellette.

Ledneczki Vera és öccse, Laci szó szerint beleszülettek a lovas életbe. – Előbb volt a családban ló, mint gyerek – jegyzi meg nevetve Vera. Édesapjuk vadőrként tevékenykedett, és úgy gondolta, lovon fogja járni az erdőt. Az első hátast Krisztának hívták, ő az anyja Szellőnek, a Csámpán létrehozott és évről évre épülő, szépülő Fenyves Lovastanyának a mondhatni ikonikus lovának. Éveken keresztül minden kezdő lovas rajta tanult, beleértve természetesen Verát is. Két évvel fiatalabb öccse sokáig vonakodott lóra ülni. Az óvatos szülői nyomásgyakorlás az első lovában, Dakotában testesült meg, és az alkuban: ha nem lovagolja, eladják. Így történt, hogy nagyjából kilencévesen összeszedte a bátorságát. Teljes egyetértésben állítják, hogy a fiúk eleinte bátortalanabbak. Később ez már nem jellemző, esetükben sem volt az: Laci egy időben még bikára is fel­ült. A rodeót már maga mögött hagyta, a lovak viszont mindkettőjük számára hivatássá váltak. – Ez valójában soha sem volt kérdés – jegyzi meg Vera, aki lótenyésztő, lovassportszervező agrármérnök diplomát is szerzett. Testvére viszont rövid ideig kacérkodott a gondolattal, hogy inkább szakács lesz, de elvetette. Ő az otthon szerzett ismereteket egyebek mellett egy osztrák tréningcentrumban egészítette ki gyakorlati tudással. Mindketten rendszeres résztvevői a neves külföldi trénerek által vezetett kurzusoknak, de maguk is szerveznek ilyeneket. A Csámpai Lovastanya, szakmai körökben Ledneczki Horse Training mára a western lovassport és lókiképzés egyik hazai fellegvárává nőtt. Az itt meghonosodott, Pat Parelli által fémjelzett természetes lókiképzési módszerre még édesapjuk talált rá, és ezzel meg is szabta az irányt, amit mindannyian követnek. Az ország szinte minden szegletéből hoznak hozzájuk lovakat belovaglásra, idomításra, versenyre való felkészítésre. Most már kizárólag western lovakkal (quarter horse, paint horse, appaloosa) foglalkoznak. Ezek kiváló mentális képességgel rendelkeznek, Vera szavai szerint iszonyatosan jól izmoltak, nyugodtak, együttműködők, öröm velük dolgozni. És versenyezni is. Képtelenség lenne felsorolni az eredményeiket. Itthon csupán Kiskunfélegyházán rendeznek többfordulós westernversenyeket, ezért többnyire a környező országokba járnak. Laci a népszerűbb reining, azaz western díjlovaglás kiváló képviselője.

Ebben többféle manővert kell végrehajtani, amit különböző szempontok szerint értékelnek. Verus viszont all aroundban versenyez, aminek kisebb a hazai tábora, és többféle versenyszámot – trail, pleasure, horsemanship – foglal magában. Hol saját lóval állnak rajthoz, hol pedig tanítványaikéval, amelyeket természetesen ők készítenek fel. Ahogy a versenyben, úgy a munkában is megvan, kinek mi fekszik jobban, ezért jól kiegészítik egymást. Ha csikót hoznak, vele általában Lackó dolgozik. Nem számolta, de már körülbelül három-négyszáz lovat belovagolt. Mostanában már szívesebben foglalkozik kifejezetten reining lovakkal. – Hatalmas motivációt ad, ha jó lóval dolgozhatunk – jegyzi meg Vera. Öccse azonban hozzáteszi, hogy őt viszont inkább a versenyek motiválják. A testvérpár megválaszolja azt a talán sokakban felmerülő kérdést, hogy miközben kutyát, macskát nem szoktak eladni, lovat viszont igen. – Minden lónak megvan a gazdája, viszont azt is be kell ismerni, ha nem te vagy, akkor pedig el kell engedni – mondják.

Búcsúzóul a fenyőfák ölelésében lévő karámokat is körbejárjuk, meglátogatjuk Szellőt és a néhány éve szintén nyugdíjazott Bonnie-t, Vera korábbi versenytársát. Aztán megmutatja legújabb büszkeségét. – Régóta nem volt saját lovam, tanítványok lovaival versenyeztem, de már nagyon vágytam sajátra. Sok külföldi tenyésztőt ismerek és követek, így bukkantam rá, és választottam ki őt – meséli lelkesen. Azt is elárulja, hogy később tenyészteni is szeretne vele. – Álmaim lova – mondja a fiatal ménről nem kis büszkeséggel.

Arnold Panna saját lovardát szeretne, már a helyet is kinézték Siófok közelében, mert szülei a város szerelmesei. Addig persze még hosszú az út, sokat kell tanulnia, de az a terve, hogy lovakat fog tenyészteni, belovagolni, másokat lovagoltatni és túrákat vezetni. Tekintve, hogy hacsak nem beteg vagy nem utazik el, mindennap a Pálma Lovastanyán van, a lovak és az istálló körül tesz-vesz, itt érzi magát a legjobban, nem tűnik olyan elrugaszkodottnak ez az álom. S már csak azért sem, mert a sors úgy hozta, hogy a lónevelésben is jártasságra tett szert. Kancája egy nappal azután, hogy megellett, elpusztult, Panna pedig, aki akkor alig volt több 16 évesnél, felnevelte a csikót. – Az első napon húsz percenként kellett etetni, aztán reggel hattól éjfélig két óránként – meséli. A beszélgetésünk napján éppen 11 hónapos, gyönyörű szép csődör a furcsa – egyébként latin és a Harry Potterből ismertté vált – Vulnera Sanentur nevet viseli, ami azt jelenti, hogy „gyógyuljanak be a sebek”. Panna szerint a lovacska, akit egyébként nemes egyszerűséggel csak Csikónak vagy Csipesznek szólít, hű eredeti nevének jelentéséhez, hiszen neki is gyógyírt jelentett mindig, mindenben. – Soha nem éreztem tehernek a gondozását, mindig ugyanolyan boldogan jöttem és tudatosodott bennem, hogy lovakkal akarok foglalkozni – fogalmaz határozottan.

S hogy miért szereti a lovakat? – Mert tiszta lelkűek – szögezi le. Azt is elárulja, hogy valójában nővére, Bogi fertőzte meg a lovaglással, és csupán egyéves volt, amikor először lóra ültették. Attól kezdve pedig, ahogy beszélni tudott, folyton azt mondta, lovagolni és lovat szeretne. Alig volt több tizenegy évesnél, amikor utóbbi álma is teljesült. – Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy támogatnak – mondja, hozzátéve, hogy szintén rendkívül hálás Fritz Józsinak, a Pálma Lovastanya tulajdonosának, akitől nagyon sokat tanult. – Persze sokkal több van vissza, mert a lovaglásra, lovakra is igaz, hogy minél többet tanulsz, annál jobban látod, hogy milyen keveset tudsz – jegyzi meg bölcsen Panna, aki egyébként jövőre érettségizik a Vak Bottyán gimnáziumban, és a kaposvári egyetemre jelentkezik lótenyésztő agrármérnöknek.

Februárban vette kézbe diplomáját dr. Horváth Luca Sára, ma pedig már állatorvosként dolgozik Üllőn, a Haszonállat-gyó­gyászati Klinikán. Beszélgetésünk időpontját kicsit halasztani kellett, munka után lovasa érkezett. Ezt is élvezi, de természetesen azt is, ha maga ül lóra, amit szintén sűrűn megtesz, az egyetem egyik lovával készül egy állatorvosoknak hirdetett augusztusi díjugrató versenyre. – Magyar sportló, heves vérmérsékletű kanca, hatalmas munkában vagyunk – mondja, és azt is hozzáteszi, az akadályok méteresek. Ezt egyébként saját lován már abszolválta. Galamb előzőleg kocsis ló volt, Luca készítette fel az alapoktól. 2017-től szabadidős versenyekre jártak, azaz az akadályok magassága legfeljebb kilencven centi volt. 2024-ben letették a rajtengedélyvizsgát, amihez nyolc pályát kellett teljesíteni száz centin. Lucát kétéves korában vitték a szülei először lovardába, simogatni, lépésben sétálgatni. Ez szűk egy évig tartott. – Hazaköltöztünk Paksra anyával, itt második osztályos koromtól egy évig Cseresznyésbe jártam lovasiskolába, táboroztam is. Nagyon korrekten, pontosan csináltak mindent, de nem passzolt az érdeklődésemhez – meséli. 2011 őszén viszont megtalálta azt a helyet, ami neki való. Osztálytársai hívták a Pálma Lovasudvarba, mondván, tök jó buli. – Igazuk volt, színvonalas túrákon vettünk részt. Hatalmas élmény volt vágtázni – folytatja. Eleinte csak terepre járt, azt viszont szinte minden hétvégén. 2014-ben kapott egy pónit, Römit. Onnan kezdve mindennapos vendég lett a lovardában. Mellette kiválóan tanult, mert anyukája azt mondta, Römi addig maradhat, amíg ő jól teljesít. Mivel maximalista, onnantól fogva színötös volt a hatosztályos gimnáziumban. Ez az időszak hatalmas alázatra tanította, képessé vált saját egóját zárójelbe tenni, megtapasztalta, hogy felelősséggel tartozik a lóért. Versenyeken és videókról igyekezett ellesni a technikát, és persze a lovarda tulajdonosa, Fritz Józsi is sok mindenben segítségére volt. Römivel versenyezni kezdett, legjobb eredményüket – egy országos ügyességi versenysorozat második helyezését – 2016-ban könyvelhették el. – Hatalmas köszönettel tartozom édesanyámnak, hogy támogatott, és lehetővé tette, hogy versenyezhessek, illetve pótapumnak, aki minden versenyre elhúzta a lovat – hangsúlyozta. Időközben, némi hezitálás után állatorvosi egyetemre jelentkezett. – Kiváló biológiatanárom volt, nagyon szeretem az állatokat, szeretnék rajtuk segíteni – indokolja. Azt is elárulja, hogy ugyan most szarvasmarhákat, juhokat, kecskéket gyógyít, de „mindig kell egy kicsi ló”, azaz az életét úgy képzeli el, hogy munka után, ha csak egy órányi szabadideje van, akkor is lovagol vagy lovagoltat, merthogy azt is élvezi. Ehhez hozzátartozik az is, hogy tavaly túravezetői képesítést is szerzett. Römi egyébként szintén Üllőn él, „nyugdíjas”, Galamb pedig „betegszabadságon” Németkéren, legelőn, mert egy edzésen lesántult. – Nagyon tisztelem az élményekért, a tanításért, amit adott nekem, eszembe sem jutna eladni – hangsúlyozza.

A kérdésre, hogy mi ejtette rabul a lovaglásban, felidézi, hogy a barátai, akik rengeteget olvasnak, azt mondták, az olvasás elrepíti őket egy másik világba. – A lovaglással én is így vagyok. Elvisz egy világba, ahol nyugalom és béke van, eggyé válsz egy hatszáz kilós állattal, akinek át tudod adni a gondolatod, egy icipici mozdulatból érti, mit szeretnél. Ez leírhatatlan érzés – összegzi.