Több mint hobbi – Magashegyek szerelmesei

A lenyűgöző kilátás, a hegyek méltósága, csendje sokakat vonz a hegycsúcsokra, némelyekben ez felfedezési, csúcshódítási vággyal, fizikai és mentális korlátaik feszegetésével párosul. Ők a magashegyi túrázók, hegymászók, akik itt vannak köztünk Pakson is…

Kihívás és flow-élmény

Hogy milyen egy tipikus hegymászó, azon bizonyára lehet vitatkozni, de Vigh Noémit látva biztosan nem az az első gondolat, hogy ez a törékeny hölgy jégcsákánnyal, kötelekkel mászik sziklákon, gleccsereken. Márpedig a valóság ez, bár amióta édesanya lett, egy-egy kisebb mászásra jut ideje, az is csak ritkán. A természetszeretet gyerekkorából eredeztethető: szüleivel nyaranta sátoroztak, a Bükk közelében élő nagybátyjával és Ausztriában élő nagynénjével pedig sokat kirándultak a hegyekben. Diákkorában klasszikus balettre járt, ám az egyetem után ennek vége lett, és új, az elméjét és a testét is próbára tevő mozgásformát keresett. Eleinte teljesítménytúrázott, aztán elment egy-két magashegyi túrára, és felismerte, hogy ez kellő felkészültség és ismeretek nélkül nem a hosszú élet titka. Nyári, téli és jégmászó vizsgát is tett a Magyar Hegymászó Oktatók Egyesületénél, mert Magyarországon hivatalosan engedély és egyesületi tagság a feltétele a sziklamászásnak. Főleg Pest környéki hegyeken, sziklákon gyakorolták a biztosítási technikát, a mozgást és azt, hogyan kell megvalósítani egy mászást onnan, hogy elindulnak, a végén pedig visszajutnak a parkolóba. A Csobánkán lévő Oszoly-szikla, Bajót a legkedveltebb „mászóiskola”, előbbin egy, utóbbin két kötélhosszas utak is vannak. Egy kötélhossz – mint megtudom – 60 méter. Jártak külföldre, többnyire a Tátrába, ami Noémi kedvence, de mászott a Dolomitokban és a Großglockneren, Ausztriában. A legrázósabb élmények ide kötik, itt fordult elő, hogy elszámolták magukat, rájuk esteledett és az ereszkedés izgalmassá vált, volt olyan pillanat, amikor fejlámpával pásztázva csak a mélységet látta maga alatt. Ugyanezen az úton lefelé tartva megcsúszott, de időben sikerült beakasztania a jégcsákányt. – Lefelé mindig nagyobb a kockázat, addigra már az erőforrások is apadnak – osztja meg tapasztalatait. Megesett, hogy egyik társuknak kiürült az energiaraktára, őt is, a felszerelését is le kellett cipelniük. – A jég a tünékenységével megtetszett, de megtaláltam a határaimat, rea­gál a kérdésre, hogy milyen jeges meredélyen mászni. Magyarázatul hozzáfűzi, hogy ezek általában lavinamezőkön vannak, s az félelmetes, amikor egy több tonnás jégdarab lezuhan mellette. Noémit egyébként nem a nagy magasságok, hanem a mozgás vonzza, ezért nem vágyik hatalmas csúcsokra. Amikor mászni megy, ügyel arra, hogy a tudásának és erőnlétének megfelelő terepet válasszon. A veszélyeket nem keresi, de kihívást, a flow-élményt igen. A mászásban a természet és a mozgás egyaránt jelen van. – A környezet, a lecsendesedés, az, hogy eljutunk oda, ahova máshogy nem tudnánk, csak a kezünk, a lábunk által – sorolja, hogy mi az, ami magával ragadta. – Csak te vagy, meg a feladat – összegzi.

Mászás és túrázás

„Hajnali 4-kor álmosan, de menetkészen gyülekezett kis csapatunk, majd kisvártatva elindultunk felfelé a hold és a fejlámpáink fényében. Vastag, fagyott hó borított mindent, jól jöttek a csúszásgátlók a meredek ösvényen. Ez az első szakasz az útvonal legmeredekebb része, lassan haladtunk, mindenki igyekezett megtalálni a számára még éppen komfortos tempót. Csontig hatoló hideg volt, az ivótasakom csöve pár perc után megfagyott, utolsó ujjperceimet alig éreztem a hidegtől. …egyfolytában azt mantráztam magamnak, hogy mindjárt feljön a nap, és meleg lesz, mindjárt beérünk a felső táborba és kézbe veszek egy bögre forró teát…” – Eigner Zita fogalmazott így a közösségi médiában közzétett úti beszámolójában. Nepálban járt, s azon a napon keltek át az 5416 méter magas Thorong La hágón. Zita számára ez volt a legvágyottabb régió, s a legmagasabb csúcs. Eddig. Már gyerekkorában is sóvárgott a hegyek után, de azt hitte, hogy fizikailag nem képes rá, nem tudna felkészülni. Ezt persze az élet, s főként ő maga megcáfolta. Sokat túrázik, belekóstolt a via ferrátába is, de jobban vágyott arra, hogy a sziklákba, s ne pedig acélsodronyba kapaszkodva jusson feljebb. Kiváló oktatóktól megtanulta a standépítést, biztosítást, ereszkedést, s tervezi is e tudását fejleszteni, de nemcsak a mászásban leli örömét, hanem a magashegyi túrázásban is. A magasságot fokozatosan emeli, járt a Bazardüzün, az Araráton, a Mount Kenyán, s legutóbb a Himalájában. – A magashegyi túrákon nincsenek nagyon technikás ösvények, nem igényel különösebb tudást, de a fizikai felkészülés mellett fontos a lépésbiztonság és a szélsőséges helyzetek tűrése – húzza alá. Neki például a legnagyobb kihívást a hideg jelentette, ami nem csoda, hiszen a Himalájában fűtetlen kőházakban aludtak, és megesett, hogy mínusz 20 fokban indultak útnak. Zita erősen feszegeti a határait, de a kockázatokat kerüli. Figyeli és komolyan veszi szervezete jelzéseit, így történt, hogy az Araráton a csúcstámadást kihagyta. – Fontos a fizikai és a mentális erőnlét, de talán az utóbbi fontosabb – fejtegeti. Természetesen már formálódik a következő kaland, pontosabban kalandok, habár kitűzött időpont nincs. Egy túratársával a Mont Blanc körtúrára készül, ami „kényelmesebb”, mert bár a sátrukat, főzőfelszerelést és minden szükséges holmit maguk cipelnek, lényegesen alacsonyabb magasságokban túráznak majd. Nepálba is szeretnének visszatérni, a Langtang-völgybe, a rododendronfák virágzása idején, ezúttal már teherhordó segítsége nélkül, helyi falvakban éjszakázva. Apropó éjszakázás. Zita magyarországi túrái során többször aludt már kilátókban, mert olyankor kicsit belesimul a természetbe. Azt is elárulja, hogy nincs kedvenc hegye, mert mindegyik magával ragadja, és nem a minél magasabbra jutás vágya hajtja, sokkal inkább a táj és a kultúra, amit menet közben megismerhet.

Extrém kihívások

Fodor Zoltán akkoriban lett a hegyek és a mászás szerelmese, amikor még nem jöttek szembe az interneten erről szóló beszámolók, bámulatos fotók. Hogy hogyan ébred fel a vágy egy kisvejkei fiatalemberben ilyen kalandok iránt? Egy Pest megyében élő unokatestvérének köszönhetően figyelt fel a ’70-es években újjáéledő magyar hegymászósportra. – Trianon előtt az összes Kárpátok-beli hegycsúcs magyarok nevét kapta, mert ők hódították meg először – meséli. Mivel az említett újjáéledés Budapestre koncentrálódott, az első magyar egyesületek ott alakultak, a fővárosba költözött. Mindig kicsit adrenalinfüggő volt, vágyott extrém kihívásokra, magyarázta vonzalmát az efféle próbatételekhez. – Heti két tornatermi edzésünk volt, hétvégén mászóiskolába mentünk főként a Budai-hegyekbe, a Pilisbe – idézi fel. Az idő múlásával egyre magasabb szintre léptek tudásban is, a csúcsokat illetően is. Akkoriban nem lehetett szabadon utazni, a külföldi lehetőségek a Tátrára korlátozódtak. – Igazából ez sziklamászást jelentett különböző sziklautakon kötélpárosban, ahol többnyire, különösen a kritikusabb szakaszokon, rutinosabb mászó megy elöl – magyarázza. Amint, ha a mostanihoz mérve szolidan is, de kezdett kinyílni számukra a világ, eljutottak a Fograsi-havasokba, az Alpokba és a Kaukázusba, sőt az akkori Szovjetunióban fekvő Pamír-hegységbe. A szovjetek akkoriban kifejezetten csábították a nyugati mászókat, egy ilyen alkalommal sikerült nekik is csatlakozniuk. S mivel Zoli – bár ezt szerényen visszautasítja – a legjobbak közé tartozott, és vállalt minden, úttal járó kötelezettséget, a maroknyi csapat tagja lett. A kötelezettség korántsem korlátozódott az edzésekre. Egyesületi keretek között ipari alpinista megbízásokat vállaltak, toronyházak ablakait tisztították, kéményeket festettek, így teremtették meg az anyagi feltételeket. A Pamírban három egymáshoz közeli csúcs közül a Lenin-csúcsnak is nevezett Ibn Színát választották. Ahogy ez az ilyen expedíciókon gyakorta megesik, a csúcstámadás nem járt sikerrel. Zoli 6400 méterig jutott, ahonnan – mint némi iróniával mondja – nem kellett gyalog lejönnie, ugyanis hegyi betegséget kapott, és eszméletlen állapotban a hálózsákjába csomagolva, kötelekkel eresztették le két nap alatt 5000 méter alá. – Volt orvosi ellátás és egyfajta akkli­matizációs előkészület is, de nem volt elég tapasztalatunk – fejtegeti. A felvetésre, hogy kedvét szegte-e a kudarc, hamar jön a válasz: nem. Olyannyira nem, hogy két évvel később még nagyobbat álmodtak. A beszélgetésnek e pontján elővesz egy szemmel láthatóan sokat forgatott mappát, rajta a felirat: Satopanth napló. Az utolsó expedíciójáról írta, ami egyben az első hivatalos magyar Himalája-expedíció volt. A magyar hegymászás mérföldkövének számító, életre szóló kalandról lapunk következő számában olvashatnak.