Több mint hobbi – Az első magyar Himalája-expedíció emlékei

Himalája. Nem csupán egy hegylánc, ami magában foglal a Föld tizennégy nyolcezer méternél magasabb csúcsából tízet, hanem egy mítosz. A végtelenség, az emberi teljesítőképesség, a felfedezés és küzdelem szimbóluma. Egy hely, ahol a természet megmutatja nyers és könyörtelen erejét. A rögzített köteleknek és a kereskedelmi expedícióknak köszönhetően ma már amatőrök százai jutnak fel évente, sokszor sorban állva a gerincen a legmagasabb csúcsra, a Mount Everestre, de az elsőkre, akik maguk törték az utat, kemény küzdelem várt. Fodor Zoltán egyike azoknak, akik ezt átélték az első magyar Himalája-expe­díció tagjaiként.

Jelentős sajtóvisszhangja volt annak, amikor évekig tartó szervezés és tervezés után 1983-ban útnak indult, s persze még nagyobb, amikor hazaérkezett az első magyar Himalája-expedíció.

A korabeli cikkek fénymásolataitól dagadó, kissé megviselt mappán a felirat: Satopanth napló – eredeti (kézirat).

Ebben őrzi az expedíció huszonhat éve Pakson élő tagja, Fodor Zoltán a felkészülés során gyűjtött információkat, térképmásolatokat, a szükséges felszerelések listáját, és az út során írt feljegyzé­seit. Különös érzés lapozgatni a megsárgult lapokat. Négy oldalon az egyéni és tábori felszerelések sorakoznak. Minden tétel mellett szerepel a legfontosabb információ: a súly. Egy pár hágóvas hevederrel 90, a jégcsákány 75 dkg, a négy darab kétszemélyes kupolasátor 16 kg, míg az összehajtogatható marmonkanna 60, a műanyag lavór pedig 62 dkg… Ugyanilyen aprólékossággal megtervezve az út forgatókönyve és természetesen a költségvetése. Szemmel láthatóan nagy odafigyeléssel készültek az expedícióra. Ennek ellenére sok minden egészen másként történt, mint ahogyan eltervezték.

– A tervezés, szervezés évekig tartott, miközben a csapat összetétele is változott. Az expedíció megálmodói, Dékány Péter és Ozsváth Attila klubtársaim voltak, nem mellesleg a hazai élvonalba tartozó mászók. Miután a szükséges feltételeknek megfeleltem, bevettek a végső csapatba – kezdi Zoli, majd megerősíti, hogy a pakk tetején lévő egyoldalas, címszavakba sűrített összefoglaló alján a nevük melletti kereszt és évszám azt jelenti, amit sejtet: Dékány 2000-ben, Ozsváth 2002-ben maradt ott a Himaláján… – Az eredeti terv az volt, hogy klasszikus módon, teherautókkal megyünk Ázsián keresztül Indiáig. Ez nagyon vonzó volt számomra, mert szeretem a minél kalandosabb utazásokat – tér vissza az eredeti témához Zoli. Végül ez a kaland elmaradt, repülővel utaztak. Mivel a kinti hatóságok visszavonták az engedélyüket, nem az eredetileg tervezett, jóval ismertebb csúcsra, a Kalankára indultak el, hanem a 7075 méter magas Satopanthra, mégpedig a déli irányból, ahonnan még senki nem jutott fel. Talán nem teljesen közismert, de a Himalája jelentős csúcsainak mászásához engedélyt kellett váltani, ami cseppet sem elhanyagolható részlet, ugyanis egy ilyen kaland igazán költséges, amit a mászók maguk fedeztek. Sajtóhírek szerint a teljes költség másfélmillió forintra rúgott, ami akkoriban óriási összegnek számított, tekintve, hogy a havi átlagkereset 4700 forint volt. Ezért volt szükség olyan megoldásokra, amilyenről Zoli a naplójában is írt: „Az alaptábori sátrakat pl. egy szövetkezet varrta meg az én terveim szerint, Szlovákiából hozott anyagból. A vázat a székesfehérvári KÖFÉM biztosította.” – Heten utaztunk, de hatan másztunk – veszi fel a fonalat Zoli.

Lakatos János, Dékány Péter, Ozsváth Attila, Jankovics László, Decsi István, Vörös László és Fodor Zoltán.

– A hegymászásnak sok ága van. Az expedíciós mászás nem egyenlő a Tátrában lévő csúcsok megmászásával, ami szintén komoly teljesítmény. Az Everestre is fel lehet menni technikai tudás nélkül – fejtegeti. A naplóban hol bővebb, hol szűkszavúbb bejegyzések, néhol utólag írtak. Érthető, hogy azok között a körülmények között nem volt lehetőség írni. 1983. szeptember 21-én indultak Ferihegyről Moszkván át Delhibe, ahol napokon át rostokoltak, mert nem érkezett meg az összekötő tiszt (hatósági személy, felügyeli a csapat mozgását, tevékenységét, biztosítja a kapcsolatot a lakossággal), nélküle viszont nem mehettek tovább. Október 2-án végre elindultak Gangotriba. A naplóbejegyzés szerint a csomagok nagy részét hat öszvér vitte, a többit a teherhordók, ők pedig egyenként 23 kg-os zsákot a Gangesz forrásához, a 3892 méter magasságban lévő Gangotriba. Zolin az akklimatizációs betegség jelei jelentkeztek, csak napokkal később, október 9-én tudott csatlakozni társaihoz a 4260 méteren lévő alaptáborban.

Párokban haladtak. Zoli Jankovics Lacival. Október 12-én elindultak a csúcs felé törékeny sziklákon, meredek szilafalakon, keskeny párkányokon, jeges falon haladva. Egy héttel később érték el a szinte függőleges csúcsfalat, 20-án jutottak fel a 6400 méteres gerincre. Aztán 22-én ketten úgy döntöttek, visszafordulnak, nem sokkal később Zoliék, egy nappal később pedig a Dékány–Ozsváth páros is két kötélhossznyira (kb. 100 méter) a céltól. Tombolt a hóvihar.

A csúcsot nem érték el. Visszaadni azt, hogy milyen körülmények voltak, sem a napló, sem Zoli mostani szavai nem képesek.

Aki még nem járt hegycsúcsokon, talán nem is tudja, hogy a visszaút sokkal nehezebb és kockázatosabb, s ezt ő is megerősíti. A zord körülmények között az út kilenc napig tartott, sokszor nyakig merülve a friss hóban, máskor azt lesve, mikor zúdul a nyakukba egy lavina, vagy mikor zuhannak egy hófödte gleccserhasadékba. Október 31-én értek vissza a „civilizációba”, Zoli gépe november 14-én landolt Budapesten. Egy nappal korábban jelent meg az első híradás a hazai napilapokban az első magyar Himalája-expedícióról. „A napokban érkeznek haza Indiából az első magyar Himalája-expedíció tagjai. Arról nincs hír, hogy sikerült-e megmászniuk a 7075 méter magas Satopanth nevű csúcsot, de az már szomorú bizonyosság, hogy október 22-én Jankovics László, az OSC 29 éves mászója – közelebbről még nem ismert körülmények között – életét vesztette.”

Zoli azt mondja, aki nem „hegymászó-fejjel” gondolkodik, nem érti meg, miért vállalják a kockázatot. Tisztában vannak vele, s törekszenek a biztonságra. Az expedícióra a legfelkészültebb hazai mászók vállalkoztak, az akkor legjobb felszereléssel. Mindenkit más hajt, más ösztönöz. Sokakat éppen az, hogy felérjenek a csúcsra. Neki is fontos a cél elérése, de nem az egyetlen, őt maga a természet, a hegy, a sziklák, a különleges körülmények és maga a mozgás vonzotta. – Bevallom, hogy a „kirándulást” követően nagy mértékben csökkent a mászás utáni vágy. Elmúlt az a belső kényszer, ami addig hajtott ilyen hegyekbe – árulja el. Ezt egyébként nem sokkal később – 1984 januárjában – a naplójában is rögzítette: „…az úttal együtt járó szenvedéseket, veszélyeket – úgy érzem – ellensúlyozzák az átélt, látott élmények. Ennek ellenére most úgy gondolom, hasonló útra a jövőben mégsem vállalkozom.” Azt pedig most fűzi hozzá, hogy bár ez az expedíciójuk került a figyelem középpontjába, nem ez volt az egyetlen, a Pamír vagy a Magas-Tátra főgerinc depó nélküli téli mászása, vagy akár a francia Alpokban a tűhegyes Petit Dru (3733 m) déli falának megmászása stb. számára hasonló jelentőségűek.

Zoli hűen az akkori döntéséhez, kötéllel már nem mászik sziklát, expedícióra nem megy, de a vonzalma a hegyekhez, illetve a mozgás és kalandok iránti vágya nem múlt el.

A Satopanthot egyébként azóta sem hódította meg magyar hegymászó. Tizennégy évvel később, 1997-ben Erőss Zsolt mászta meg a hegy déli falát, és magasabbra jutott az 1983-as expedíciónál, de a két csúcs közötti nyeregből, mintegy hétezer méterről ő is visszafordult. Magyar hegymászók két év múlva jutottak fel először himalájai hegycsúcsra, Csíkos József és Vörös László a 7893 méter magas Himalchuli keleti csúcsát érték el.