Jó napot, mi újság? – Tomborné Czinkon Katalin

Feltenni a mi újság? kérdést egy láthatóan rákkal küzdő embernek szívszorító, de legalábbis kényelmetlen, mások szerint pedig egyenesen tapintatlan. Egy majd’ negyvenéves barátság esetén pedig valójában felesleges, hiszen tudjuk a választ. Ennek okán Tomborné Czinkon Katalin történetét anélkül is megírhattam volna, hogy akárcsak egy kérdést is feltennék neki…

És lement az utolsó kemo – írta közösségi oldalán Kati június 8-án. Közel nyolcszázan reagáltak, kétszáznál többen külön üzenetben és megszámlálhatatlanul sokan személyesen az utcán, pontosabban a paksi lakótelepen. – Ez az én városom, itt érzem magam otthon – mondja Kati. Kislánykorában édesapja Moszkvicsának hátsó ülésén ülve már a város határában mondta, amikor Paksra jöttek, hogy ő majd ott, a lakótelepen szeretne élni. Előbb Faddon és Pakson dolgozott gyógyszertári asszisztensként, 1993-tól pedig a II. számú gyermekkörzet asszisztenseként.

Most azt várja a legjobban, hogy végre újra visszatérhessen.

Február eleje óta nem dolgozik. Azóta vérvétel, orvos, konzultáció, kezelés, fájdalom, keserűség teszik ki a napjait. Február óta tart az a bizonyos kemoterápia, aminek a végét köszönete, hálája jeleként „jelentette be” elsősorban azoknak, akik nélkül ezeket a nehéz hónapokat nem tudta volna végigcsinálni. Meglepte, meghatotta a bejegyzést követő szeretetáradat. – Egyik alkalommal Zita barátnőmmel elindultam az Árnyas utcából a postára. Két órába telt, míg odaértem, olyan sokan állítottak meg néhány szóra, egy ölelésre – meséli. Bár sokat adott és ad neki mindez, nem titkolja – nem is tudná –, megviselték az elmúlt hónapok, még inkább az elmúlt évek. Ez a mostani a harmadik mellrák. Kétszer szűrővizsgálaton fedezték fel, egyszer ő tapintotta ki a csomót. Senki sem számított arra, hogy harmadszor is rosszindulatú daganatot találnak a szervezetében, ráadásul éppen akkor, amikor úgy érezte, jól van, a helyén van. – Derült égből villámcsapásként ért a hír. Talán ezért sem éreztem magamban az erőt, hogy újra végigcsináljam. Pontosan tudtam, mivel jár, mi vár rám – mondja. – Sokan mondták, hogy kétszer legyőzted, meg tudod csinálni, de kevesen voltak, akik értették, pontosan ezért volt minden eddiginél nehezebb. Nem igaz, hogy az a legkevesebb, hogy kihullik a hajad. Reggelente össze kell szedned a párnádról a rengeteg hajszálat, majd elmenni a fodrászhoz, és azt mondani, hogy nullással tolja le. Nincs szempillád, nincs szemöldököd. Nagyon nehéz – sorolja. És az is, ha a nőiességen esik csorba, ha az ember testét összeszabdalják. Kati a műtéti hegeket már nem is centiben, hanem méterben méri.
Hogy kizökkenjünk, a nappali falán sorakozó képeken mosolygó tüneményes unokáit hozom szóba.

Gyerekei a közelben telepedtek le, Gergő Faddon, Ádi Györkönyben él a családjával. Katinak négy unokája van.

Ahogy mondja, négy különböző kis személyiség, mindegyikkel más nyelven kell beszélni. Imádja őket, és boldoggá teszi, hogy jó a kapcsolatuk. – Amikor Milla unokámat megkérdeztem, szeretni fog-e, ha kopasz leszek, annyira természetesen reagált: Cseri papa is kopasz, és őt is szeretem – idéz fel egy kedves epizódot. – Egy emberről még nem beszéltünk – jegyzem meg, de elfelhősödő szemmel, szavak nélkül megegyezünk, még egy sebet nem tépünk fel. Gyurit, a férjét tizenhárom éve veszítette el…
Átélni ennyi csapást mindenkinek nehéz, de Kati alapvetően sem szeret egyedül, mert hiányzik neki a fizikai közelség, a társ, a támasz.

Hogy mégis talpon maradt, azért családjának és barátainak hálás.

Azoknak, akiknek minden éjszaka azért maradt bekapcsolva a telefonjuk, hogy tudjanak ugrani, ha menni kell. Akik sorban álltak, hogy hozzák-vigyék a kezelésekre, akik megkérdezték, mire van szüksége. S legfőképpen azoknak hálás, akik mindig meghallgatták, de meggyőzni sohasem akarták. Értük, miattuk is hozta meg a döntést, hogy harmadszor is nekifut. – Ha valaki, én tudom értékelni ezt. És tudom azt, hogy aki körül ilyen emberek vannak, az sokkal-sokkal gazdagabb bárkinél – mondja.
Most, hogy vége, egy dolog lebeg a szeme előtt: ismét dolgozhat. Hosszabbra, messzebbre nem tervez. – Ebben a helyzetben? – reagál a kérdésre, ami után már csak egy marad: vajon van-e valami, ami fontos számára, de nem beszéltünk róla. Azt mondja: igen. Arról, hogy milyen sokat jelent számára kettőnk, 38 évvel ezelőtt egy véletlennek köszönhetően született barátsága…