Vízfejek, avagy augusztus huszadika a Duna tükrében

Ezeregy évvel az államalapítás után a középiskolai osztályunk a Parlamentben tett látogatást. A Szent Korona előtt hosszas álldogálásra kényszerített minket iskolánk jelen lévő karhatalma, a töritanár. A teliholdképű idegenvezető hölgy a lelkükben inkább vad csordaszellemmel, mintsem történelmi pátosszal megszállt ifjaknak próbálta előadni hazánk fő jelképének történetét. Biztos érdekes volt, de akkor minket ez csöppet sem érdekelt.

Azon morfondíroztunk, vajon a koronában lévő több mint négyszáz kabosonra csiszolt kő közül melyiket tudnánk a legtöbbért eladni a feketepiacon – nem mintha bármelyikünk is jártas lett volna efféle zsiványságban. Megfelelőbb vitatéma volt, hogy vajon Géza osztálytársunk nagy fejét bele tudnánk-e passzírozni a koronába. Szegény ifjút krónikus hydrocephalusszal, vagyis vízfejűséggel vádoltuk, és csak V. Ferdinándként becéztük. A Habsburg uralkodó tényleg ebben a betegségben szenvedett. Gézánk nem, viszont a sok szóbeli abúzustól beüthetett nála valami: vízügyi szakember lett.

Történelemtanárunk akkor azzal zárta le a vitát, hogy amilyen tökfilkók vagyunk, a köveket és az egész koronát fent hagynánk a buszon, szóval engedjük el a kérdést, és figyeljünk a hölgyre. Ahogy a mellékzöngére rácsatlakozott, kiderült, a holdképű idegenvezető hölgyet nem véletlenül dobták vad hordánk elé. Hogy felkeltse érdeklődésünket, előhozakodott az izgibb részekkel, és elmesélte, hogy a Szent Koronát többször elhagyták, ellopták, elásták, megrongálták.

Ott volt példának okáért az az eset 1305-ben, amikor Přemysl Vencel átpasszolta a koronát Wittelsbach Ottónak. Ottó persze kapásból elhagyta lovaglás közben. Amint meglett, és megkoronázták, ment is dicsekedni Erdélybe, hogy világossá tegye, ki a király. Ezen az ottani nagyember, Kán László igencsak felhúzta magát. A királyt lefogta, a koronát megtartotta, és azt csak pápai nyomásra, az örök kárhozat kicsit sem kecsegtető rémképével megfenyegetve adta át. Luxemburgi Erzsébet 1440-ben kényszerűségből, nehogy meg sem született fia helyett mást koronázzanak meg, meglovasította, majd zaciba verte III. Frigyesnél.

Az idegenvezető hölgy elmesélte azt is, hogy Mátyás elvert rá egy kisebb vagyont, hogy a zaciból kiváltsa, és azt is, hogy a mohácsi vész után gyorsan több ember fejére is rábiggyesztették. Az is kiderült, hogy a török idők alatt Pozsony, Bécs és Prága között utaztatták, hogy II. Józsefet azért szólították kalapos királynak, mert fel sem akarta próbálni. Hogy Szemere Bertalan elásta, és az osztrákok négy évig keresték. Hogy a második világháborúban megint elásták, de az amerikaiak megtalálták, és elvitték az Államokba.

Jimmy Carter amerikai elnök döntése alapján a korona 1978 januárjában tért haza. Az amerikaiak hangsúlyozták, hogy nem a kommunista kormánynak, hanem a magyar nemzetnek adják vissza; azt is kikötötték, hogy Kádár János ne legyen jelen az átadáson, és a koronát nyilvánosan állítsák ki. Előbb a Magyar Nemzeti Múzeumba került, majd 2000. január elsején, alaposan felkészülve arra, hogy zseniális osztályunk hamarosan érkezik és illő módon megtekintheti, átszállították az Országház kupolacsarnokába.

A koronáról lemondtunk, és kissé szomorúan ott hagytuk a helyén. A továbbiakban a karzatról megfigyelhettük az országgyűlési képviselők munkáját: egy felszólalt, egy keresztrejtvényt fejtett, egy pedig transzba esve maga elé meredt. A többi ott sem volt.

A parlamenti ülés megtekintése után bebizonyítottam, hogy remek országgyűlési képviselő lennék. A folyosón, miközben a jóllakott honatyák visszatértek az ülésterembe, magam is rövid sziesztát tartottam. Akkor ébredtem, mikor Dávid Ibolya a körömcipőjében eltipegett mellettem. Ibolya megmentett, még pont időben, hogy utolérjem az osztályt, és én is felszállhassak a Mahart egyik városnéző hajójára.

Mikor a hajón álltunk, a korlátba kapaszkodva, a víz fölé hajolva azon filozofáltunk, hogy a korona nemcsak jelképiségében, hanem történetében is szépen lefesti, milyen hányattatásokon kellett keresztül mennie hazánknak.

– Szép a korona, tényleg, de tudjátok, mi a legszebb jelképe hazánknak? – kérdezte tőlünk, a körülötte állóktól a tanár úr, és az alattunk hömpölygő, megáradt folyóra mutatott – A Duna, mely nemcsak kettéosztja az országot, hanem egyesíti is! Mely életet ad és táplál, mely nélkül szomjúhozna a haza. Mely nemcsak víz és folyó, hanem kultúra is egyben. És az a legjobb benne, hogy soha, de soha nem fogják tudni elvenni tőlünk! Mert ez, gyerekek, maga a magyarság… Ez nem egy ember fejére kerül, ez az egész nemzetet élteti. És hogy őszinte legyek… Szebben csillog, mint a korona!

Néztük, ahogy őszülő hajába kap a Duna völgyén végigfutó szél. Valaki felsóhajtott, ó, mily bölcs szavak. Mások bőszen, de némán bólogattak. Én sajnálkozást mímelve tapogattam a kabátom zsebeit, hogy épp nincs nálam a jegyzetfüzetem, mert ezt biz… fel kellett volna írni.

Szerencsére nem felejtettem el tanárom szavait. Bár – ma már bevallhatom – akkor azt hittem, ez csupán öreges érzelgősség és sok hűhó semmiért.

Közel két és fél évtizeddel később, a napokban, mikor lányaimmal a dunaszentbenedeki Duna-parton álltam térdig a vízben, és a fenékküszöb építési munkálatait figyeltem, eszembe jutott ez a kirándulás.

Mennyi víz lefolyt azóta a Dunán! Hányszor hallottuk már, hogy vízlépcsőt, duzzasztógátat kell építeni, azt, hogy mennyire fontos a vízmegtartás, élő vizeink védelme, és közben, ahogy mentek az évek, az is kiderült, hogy Magyarország nem olyan gazdag édesvízben, mint azt gondoltuk. De a vízfejek ott fent a Parlamentben eddig hasonlóképpen tettek, mint én a folyosói fotelben: átaludták az évtizedeket, és csak a papírokat gyártották… Megoldás nem született, a pénz máshová folyt.

A hiány az, ami megtanítja az embert, mi az, ami igazán fontos. Most, mikor a természet megmutatja erejét, megmutatja, hogy el tudja venni azt, ami eddig örökkévalónak tűnt, talán felébrednek az emberek. Felébrednek, és rájönnek, a környezetünkre még jobban kell vigyázni, mint a Szent Koronára.

Mert korona nélkül csak királlyá koronázni nem tudunk senkit. Víz nélkül: élni.

Nagy Balázs

 

[*Vízfej

1. Vízfejű személynek, főként csecsemőnek, gyermeknek a feje.

2. (átvitt értelemben, gúnyos) <Megszólításként is:> vízfejű ember.

3. (átvitt értelemben, ritka, gúnyos) Egészségtelenül és fölöslegesen megduzzasztott, túlméretezett hivatal.]