Megemlékezést tartottak október 6-án

– Egy évvel ezelőtt, október 6-án a paksi Kálvária-temetőben álltunk két olyan ember sírjánál, akik részesei voltak az 1848–49-es szabadságharcnak. Akkor azt mondtuk: ezentúl ezen a napon nemcsak Arad tizenhárom vértanújára emlékezünk, hanem azokra a paksiakra is, akik ugyanannak a nemzedéknek a tagjaiként vállaltak szolgálatot a magyar szabadság ügyében. Ma azért állunk itt, az evangélikus temetőben, mert folytatjuk, amit tavaly elkezdtünk – kezdte beszédét Barnabás István alpolgármester (PDF) az aradi vértanúk emléknapján megtartott városi megemlékezésen, Petrich Ferenc sírjánál, majd így folytatta: Paks temetőiben ma is ott vannak 1848–49 tanúi. Katolikusok, reformátusok, evangélikusok és zsidók. Tisztek és közkatonák, birtokosok és egyszerű polgárok. Különböző életutak, különböző sorsok. Ami összeköti őket, az az, hogy életük egy meghatározó pillanatában vállalták: nekik is dolguk van a hazájukkal.

Tavaly itt, a temetők csendjében fogalmaztuk meg azt a gondolatot, amelyet érdemes ma is felidéznünk: A kőlapok alatt Paks múltja és becsülete nyugszik. Azért járjuk végig évről évre ezeket a temetőket, hogy a nevek ne maradjanak pusztán betűk egy sírkövön. Mögöttük emberek voltak. Családjuk volt, otthonuk, munkájuk, terveik. Ugyanazokon az utcákon jártak, ugyanazt a Dunát látták, ugyanennek a városnak a jövőjéről gondolkodtak, amelyben ma mi élünk – mondta, majd felidézte hanusfalvi Petrich Ferenc életútját. – 1826-ban született Pakson. Huszonkét éves volt, amikor 1848-ban Magyarország történelme egyszerre az ő személyes történetévé is vált. A gyönki gimnázium és a pozsonyi jogakadémia elvégzése után szülei birtokán gazdálkodott. Fiatal földbirtokosként akár távol is maradhatott volna a háborútól. Nem ezt választotta. 1848 májusának végén elsőként jelentkezett önkéntesnek a Szekszárdon szerveződő 8. honvédzászlóaljba. A szerb felkelők elleni harcokban őrmester lett. Novembertől hadnagyként, 1849 februárjától főhadnagyként szolgált a 45. honvédzászlóaljban, Perczel hadtestében, majd a VII. hadtestben, végül Kmety hadosztályában. Visszaemlékezése szerint Budavár ostroma után Görgey harmadosztályú érdemrenddel tüntette ki. A júniusi csornai csatában súlyosan megsebesült: mellébe lövést kapott, lábszárát pedig szuronnyal sebesítették meg. Júliusban századossá léptették elő – idézte fel, kiemelve: Amikor ma kimondjuk azt a szót, hogy „honvédszázados”, könnyű csak a rangot hallanunk benne. De mögötte egy huszonhárom éves fiatalember állt, akinek olyan döntéseket kellett meghoznia, amelyekkel a mi nemzedékünknek szerencsére nem kellett szembenéznie. – A szabadságharc elbukott. Petrich Ferenc azonban hazatért Paksra. És talán itt kezdődik életének második, legalább olyan érdekes története. Mert a haza szolgálata nem ért véget számára a fegyver letételével. Paksi birtokán korszerű gazdálkodásba kezdett, szőlészeti mintagazdaságot alapított. Részt vett Paks és a vármegye közéletében. Amikor 1873-ban kolerajárvány pusztított a városban, a járvány megfékezésére létrehozott bizottság elnökeként vállalt felelősséget. Ugyanebben az évben választották meg először városbírónak, vagyis polgármesternek. Működése alatt a város fejlődésnek indult (pl. felépült a bazársor) és adóssága csökkent. Később országgyűlési képviselő lett. Petrich Ferenc életében a honvédszázados és az országgyűlési képviselő szolgálata ugyanabból a gondolatból következett: felelősséget vállalni azért a közösségért, amelyhez tartozott. Amikor pedig 1896-ban az ország a honfoglalás ezredik évfordulóját ünnepelte, Petrich Ferenc a paksi millenniumi ünnepség egyik szónoka volt. Milyen különös lehetett számára az a nap. A huszonkét éves honvéd önkéntesből addigra hetvenéves paksi polgár lett. Mögötte volt egy elveszített szabadságharc, egy egész korszak minden változása, és majdnem fél évszázadnyi munka ebben a városban. Talán éppen ezért érdemes ma Petrich Ferencre nemcsak mint katonára emlékeznünk. Életében egymás mellé került kétféle szolgálat. Az egyikhez fegyver kellett. A másikhoz munka, felelősség, kitartás és az a meggyőződés, hogy az embernek dolga van azzal a közösséggel, amelyhez tartozik – húzta alá Barnabás István, kiemelve: és talán ez az a pont, ahol 1848 története már nemcsak történelem. – Mert minden nemzedék másféle feladatot kap. Vannak korszakok, amikor egy ország szabadságáért a csatatéren kell helytállni. És vannak békésebb korszakok, amikor a hazát azzal szolgáljuk, ahogyan a városainkat építjük, ahogyan megőrizzük, amit elődeinktől kaptunk, és ahogyan felelősséget vállalunk egymásért. A szolgálat formája változik. A felelősség megmarad.

Néhány lépésre innen nyugszik kisszeniczei Szeniczey Ferenc is, akinek sírját a megemlékezés végén ugyancsak megkoszorúzzuk. 1819-ben született Pakson. A soproni evangélikus líceum elvégzése után a Ferdinánd-huszároknál szolgált, ahol hadapród, majd főhadnagy lett. 1837-ben felhagyott a katonai szolgálattal, hazatért és gazdálkodott. 1848 tavaszán azonban neki is újra szolgálatot kellett vállalnia. Március 25-én a szekszárdi népgyűlés Paks és környéke választmányának elnökévé választotta, júniusban pedig kapitányi rangban indult a Bácskába a Tolna megyei nemzetőrsereggel. Az ozorai győzelemben egy mintegy háromezer fős egység irányítójaként vett részt. Az ő története más, mint Petrich Ferencé, mégis ugyanahhoz a nagy történethez tartozik. Szeniczey Ferenc személyén keresztül viszont 1848 egy másik nagy alakja is különös közelségbe kerül hozzánk: Deák Ferenc. Szeniczey 1837-ben Deák Ferenc unokahúgát, a tizenhat éves nemeskéri Kiss Katalint vette feleségül. Deák később, 1850 és 1874 között a rokonság révén gyakran megfordult a Szeniczey család paksi házában – idézte fel, kiemelve, hogy érdemes ezen egy pillanatra elgondolkodni. – A haza bölcse itt, Pakson ült egy családi asztal mellett. Beszélgetett azokkal az emberekkel, akik maguk is átélték 1848-at. Az ország nagy története és egy dunamenti mezőváros mindennapi élete egy-egy ilyen pillanatban szinte összeért. Talán ezért is fontos, hogy megkeressük ezeket a sírokat. Mert a történelem nem kizárólag Budán, Pesten, Pozsonyban vagy Aradon történt. Történt itt is. Pakson. Azoknak az embereknek az életében, akik innen indultak el, és akik ide tértek vissza.

– Október 6-a természetesen mindenekelőtt Arad vértanúinak emléknapja. Annak a tizenhárom katonának az emléknapja, akiket 1849. október 6-án kivégeztek, és mindazoké, akik a megtorlás áldozataivá váltak. De az ő emlékezetük akkor válik igazán a miénkké, ha közben felismerjük a nagy történet helyi szereplőit is. Ezért jöttünk ma Petrich Ferenc sírjához. És ezért fogunk néhány perc múlva néhány lépést tenni Szeniczey Ferenc sírjához is. Nem azért emlékezünk rájuk ezen a napon, mert ők is október 6-án haltak meg. Mindketten túlélték a szabadságharcot, hazatértek, dolgoztak, családot alapítottak, és hosszú évtizedeken keresztül éltek még Pakson. Éppen ezért az ő történetük 1848 másik oldaláról is mesél. Arról, hogy mi történt azokkal, akik hazajöttek – hangsúlyozta az alpolgármester, majd feltette a kérdéseket: Hogyan lehet egy elveszített szabadságharc után újrakezdeni az életet? Hogyan lehet továbbvinni mindazt, amit az ember fiatalon fontosnak tartott? Hogyan lehet a fegyver után a gazdaságot, a hivatalt, a közéleti munkát választani?

– Petrich Ferenc és Szeniczey Ferenc életútja erre két különböző választ adott. Mi pedig ma már nem tudjuk megkérdezni őket arról, mit gondoltak életük végén 1848-ról. De azt tudjuk, hogy itt maradtak. Dolgoztak. Családot neveltek. Részt vettek Paks életében. És végül itt tértek nyugovóra. Ezért amikor ma koszorút helyezünk el sírjukon, nemcsak két 1848-as katonának adjuk meg a tiszteletet. Két paksi polgárnak is. Két embernek, akik életük egy történelmi pillanatában vállalták a haza szolgálatát, majd békében is folytatták a közösség szolgálatát. A kőlapok alatt Paks múltja és becsülete nyugszik. A mi dolgunk pedig az, hogy időről időre megálljunk mellettük, kimondjuk a nevüket, és továbbadjuk a történetüket. Mert amíg ezt megtesszük, addig ezek a sírok nem pusztán kövek a temetőben. Hanem Paks történetének emlékei – mondta, majd beszédét így zárta: Tisztelet az aradi vértanúknak. Tisztelet 1848–49 paksi honvédeinek és nemzetőreinek. És tisztelet mindazoknak, akik a maguk korában szolgálták ezt a várost és hazánkat Magyarországot.

A megemlékezésen közreműködött Péter Dávid Albert, a Paksi Vak Bottyán Gimnázium 11.a osztályos tanulója (vers) és Szabó Dávid (gitár, ének).