Nyugdíjba megy a tudás és a tapasztalat is? 

Mi lesz a felhalmozott tudással, tapasztalattal és a kialakult kapcsolatokkal, amikor az ember nyugdíjba megy, de még tud és akar adni másoknak? Kati, Anna, Micus és Laci bá’ – négy ember, négy különböző élet. Van, akit megtalálnak a feladatok, más maga keresi őket. A családban és a város életében egyaránt szerepet vállalnak – erről meséltek.

Szeretem az időmet hasznosan tölteni, és nagyon szeretek közösségben lenni 

– Nem láttam olyat a családunkban, aki ne lett volna aktív. A nővérem 89 éves, de aktívabb nálam, az öcsém is praktizál még, Kalocsán – mondja Kiss Miklós. Micus – miként gyerekkora óta hívják – 25 éve ment nyugdíjba az atomerőműből. Azért élt a lehetőséggel, hogy egyéb munkáira jusson idő: szőlőt művelt és a családi vállalkozásban, a Kis Nádas vendéglőben is mindig akadt teendő. Akkoriban jött létre a Paksi Polgárőregyesület, amelynek nemcsak alapítója, hanem elnökhelyettese, illetve elnöke is volt. Abban az időben hozzávetőleg száz tagot számlált az egyesület, ezért érthető, hogy sikerként éli meg, hogy sikerült egyben és egy irányban tartani. – Mindig szerettem tenni a közösségért – indokolja, hogy miért vállalta annak idején ezt a feladatot. 

„Tüke” paksi, persze, hogy fontos szerepet játszik az életében a Duna. Tavalyelőttig rendszeresen kenutúrázott a családdal, a barátokkal. Az évi egy Rába-túra mellett fix program volt egy másik, változó helyszínen. – Ami két méternél szélesebb folyó, azon mi jártunk – fogalmaz. Micusnak Hajba Antal Paksra kerülésekor alakult ki a ma is meglévő baráti köre. – Tónió hozott egy kenusablont, legyártottunk belőle vagy tucatnyit. Kísértük a gyerekeket versenyekre, én szoktam főzni nekik. Ott ragadtam, később versenybíró lettem – idézi fel.

Most, túl a nyolcvanon, még mindig lételeme a közösség. A volt Dunás csapat többségével még ma is van lehetőségük találkozni, ilyenkor természetesen Micus a séf, ahogyan a kisebb-nagyobb családi összejöveteleken is. Elárulja, hogy szakács édesanyja helyett, aki vasárnaponként dolgozott, már gimnazistaként ő főzte az ebédet. 

Újabban a nótázásban leli kedvét, két kórusnak tagja – nemrég ez még három volt –, a nyugdíjaskórusé és a Siller Nótaköré. Aktív tagja az Atomerőmű nyugdíjasklubjának is, párjával Évivel, aki hozzá hasonlóan igen tevékeny, egyebek mellett az Evangélikus Női Kör programjainak szervezéséből veszi ki a részét. – Szeretem az időmet hasznosan tölteni, és nagyon szeretek közösségben lenni – összegzi Micus, akit nemcsak barátok, hanem a család is körülvesz, mégpedig a szó szoros értelmében: három szomszédos házban laknak a lányáékkal és a fiával. Gyerekei, öt unokájának közelsége örömet, a három családi ház teendőt jelent, ő gondozza a kerteket, és mindig akad egyéb feladat is számára. Vallja, hogy az aktív életnek és az emberi kapcsolatainak köszönheti vitalitását.

A Paksi Tükör szívügyem, igyekszem megőrizni a lap értékeit

Nem kereste és most sem keresi a feladatokat, általában azok találják meg Lovászi Zoltánné Annát. Viszont amit vállal, azt becsülettel, nagy gonddal végzi el. Tizenegy éve búcsúzott el az atomerőműtől, ahol előzőleg évtizedeken át dolgozott, s hat éven át főszerkesztője volt az Atomerőmű újságnak. Annak ellenére, hogy szerette a munkáját, nem aggasztotta, hogy nagy lesz a törés nyugdíjba vonulásakor, nem is készült arra, hogy az átmenetet megkönnyítse valamilyen tevékenységgel, minden idejét a családnak szentelte. – Szerencsém volt, akkor született a harmadik unokám, két fiú után egy kislány, és nagyon várták, hogy Babi mama otthon legyen – mondja mosolyogva. Idősödő édesanyja is több gondoskodást igényelt, így ingázott a családtagok között. – Az unokák, a család mindent felülírt, de ez örömteli volt számomra, boldogan vállaltam – árulja el, s hozzáteszi, tényleg nem volt semmilyen hiányérzete. 

Később szerepet vállalt az Atomerőmű Nyugdíjasklub vezetésében, programjainak szervezésében. Az elnökségben három éven át tevékenykedett. Idővel Beregnyei Miklós kérésére átvette a Paksi Tükör főszerkesztői és a Jámbor Pál Baráti Kör vezetői feladatait. – Nem vágytam tisztségre, feladatra, de szívesen teszem – fogalmaz. 

Habár ma már édesanyja vele él, és a gondozása rá hárul, megteremti a lehetőségét, hogy éljen kedvteléseinek. Legutóbb egy régi álmát valóra váltva Montenegróban járt, ami lenyűgözte. Alkalmanként színházba jár, lehetőleg nem hagyja ki, ha Pakson hangversenyt, koncertet rendeznek. Örömmel tölti el, amikor sok kedves ismerőssel találkozik, és jól elbeszélgetnek. Odafigyel az egészsége megőrzésére, hisz látja, az idő múlásával ez egyre nagyobb hangsúlyt kap. És törekszik optimista látásmódja megtartására is. – Szeretném, ha a Paksi Tükör, a mögötte álló lelkes csapat, a szerzők, a szerkesztők közreműködésével továbbra is az olvasók nagy megelégedésére gazdag tartalommal, színvonalas minőségben jelenne meg.  A Paksi Tükör szívügyem, huszonöt éve veszek részt a szerkesztésben, korábban a kulturális rovat szerkesztője voltam. Most főszerkesztőként igyekszem megőrizni a lap értékeit, továbbvinni úgy, hogy az olvasók mindenkor érdeklődve, örömmel vegyék kézbe, és elismeréssel szóljanak róla – fogalmazta meg terveit. 

Amikor képviselő lettem, ismertem a körzetem állapotát, készítettem magamnak egy nagyon merész tervet 

Kudorné Szanyi Katalin minden napja úszással kezdődik, heti kétszer edzésre megy, amiről azt mondja, szenzációs, nagyon sok energiát szabadít fel. Erre pedig szüksége is van, mert ugyan az elsők között élt a Nők 40 program adta lehetőséggel, azaz fiatalon távozott a „munkaerőpiacról”, a tevékeny élettől viszont nem búcsúzott el. Képviselőként és civilként is aktív. Nyüzsgését a család jól tolerálja. Nevetve meséli, a férje, amikor nyugdíjas lett, annyit mondott, menjen nyugodtan bárhová, de a programjait ne erőltesse rá. 

Amikor Kati ment nyugdíjba, nagyobbik unokájuk hároméves volt, az ikrek pedig akkor születtek, így nagy szükség volt a nagymamára. A gyerekek felnőttek, ő pedig a felszabadult idejét a közösség javára tudja fordítani. Huszonöt éven keresztül a polgármesteri hivatalban dolgozott, majd a DC Dunakom városüzemeltetési részlegét vezette, így nem csoda, hogy ismét a város dolgait egyengeti. 

A feladatok mindig megtalálják. Például a dunakömlődi, azóta már megszűnt Waldorf óvoda és iskola indítása, működtetése körüli feladatokból is kivette a részét, amihez jelentős segítséget jelentett hivatali, városüzemeltetési múltja. Régről eredő szoros kapcsolat fűzi a Csengey Dénes Kulturális Központhoz. Programjaik szervezését ötleteivel, helyismeretével segíti, de természetesen szívesen vesz részt a rendezvényeken is. Mindkét amatőr színjátszókört kedveli, ha teheti, megnézi az összes előadásukat. A kulturális központ programjai közül kiemeli még az Irodalmi önképzőkört. – Élvezzük egymás társaságát és a kör vezetője, Tóth Judit hallatlan felkészültségét – jegyzi meg. Havonta jár barátaival a szekszárdi dzsesszklubba. Az egykor számára fontos Paksi Bordámák Egyesülete viszont napjainkban már „szunnyad”. Az alapításkor megegyeztek, hogy tagfelvétel nem lesz. Az alapítók felett eljárt az idő, amit – mint mondja – tudomásul kell venniük. 

Kati természetesen sosem marad elfoglaltság nélkül, második ciklusban dolgozik a város képviselő-testületében. Az 5. körzet képviselője. – Meg sem fordult a fejemben. A környezetemben lakók biztatására indultam el. Amikor képviselő lettem, ismertem a körzetem állapotát, készítettem magamnak egy nagyon merész tervet – idézi fel.  Maga sem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz megvalósítani, de most már úgy látja, hogy a ciklus végére olyan fejlesztések valósulnak meg, amelyek megváltoztatják a körzet arculatát. 

Szívesen kamatoztatja az évtizedek során felhalmozott tudását a sportolók érdekében

Váczi Lászlónak két nagy szerelme van – természetesen felesége, Marika mellett –, az egyik a Duna, a másik a futball. Tudta, hogy a foci lesz az élete, de Csónak utcai, azaz Béka városi gyerekként arról soha nem álmodott, hogy el fog jutni Kínába, Miamiba, s persze arról sem, ami ezeket lehetővé tette, hogy éveken át a magyar válogatottal dolgozhatott. Ezért egyébként máig hálás Gellei Imrének. A „világjárása” viszont elsősorban a 150-szeres német válogatott Lothar Matthäushoz köthető, aki mellett szintén ült a válogatott kispadján. A focit a mostani otthonától néhány száz méterre, a mai Vak Bottyán Gimnázium helyén lévő pályán kezdte, gazdag futballkarrierje Baján indult játékosként, aztán edző, majd masszőr lett, most pedig már „csak” a Paksi FC játékosainak rehabilitációjáért felel. Gellei Imre és Haraszti Zsolt egyébként egy Győr–Paks meccs után várta meg az öltöző előtt, hogy hazacsábítsa Győrből, ahol élő szerződése volt. – Előzőleg egy újságíró megkérdezte, hogy a Győrnek vagy a Paksnak szurkolok, én pedig azt mondtam, egy döntetlennek örülnék – idézi fel. A mérkőzés eredménye 3-3 lett, Laci bá’ pedig hazajött. 

Heti két-három alkalommal, illetve a hazai meccsek idején megy be dolgozni, amivel már tulajdonképpen felhagyott volna, hiszen ma-holnap 82 esztendős lesz, de ragaszkodik hozzá a szakvezetés, és valójában ő is szívesen kamatoztatja az évtizedek során felhalmozott tudását a sportolók érdekében. Ritka kivétel, amikor nem labdarúgóknak segít: minap Pupp Réka fordult hozzá a kézműtétet követően. A rehabilitáció sikeres volt, számára pedig örömteli visszajelzés, amikor Réka megírta neki Szkopjéből, hogy megnyerte az Európa Kupát.

Hogy kiváló kondija annak köszönhető-e vagy sem, nem tudni, de Laci bá’ minden napot körülbelül 30 percnyi futással kezd. Imád az erkélyen olvasni, és életének szerves része a zene, amiben már kölyökkorában baromi jó volt, ahogyan barátai fogalmaztak. A klasszikus rockmuzsikát mindenesetre a második akkord után felismeri a Retró rádióban. A Dunát újabban a holtágra cserélte, szívesen időznek Domboriban. Egy lányuk, három unokájuk van, a legnagyobb egyetemista, a középső gimnazista, a kicsi három esztendős. 

Miután kiváló a memóriája, megannyi emléket, élményt felidéz. Kiemelkedik közülük az első Paksi SE futballsiker: éppen ötven éve nyerték meg a Szabad Föld-kupát. A mérkőzésről úgy beszél, mintha tegnap lett volna: hetvenezer ember előtt játszani a Népstadionban, a Magyarország–Franciaország mérkőzés előtt – no ez az, amiről szintén soha nem mert álmodni egy Csónak utcai paksi srác…

[Fotók: Vida Tünde, Vasvári Márton]