Jó napot, mi újság? Rózsa Beáta

Polgármesteri dicséretben részesítette Heringes Anita, Paks polgármestere Rózsa Beát az október 23-i ünnepi esten – a dunai fenékküszöb munkálatain dolgozók önkéntes támogatásáért. Bea számára a legnagyobb elismerést a dicséret mellett most a katonák szüleinek köszönőlevelei jelentik.

– Pakson születtem és élek a mai napig. Tizenkilenc éves korom óta az atomerőműben dolgozom, ez az első munkahelyem. A Karbantartási Igazgatóságon kezdtem Adorján János, Blatt Vince szárnyai alatt. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a 2000-es évek átrendeződései után most a Gépész Műszaki Osztály állományában berendezésfelelősként dolgozom. 

Bea a Tűzvirág Táncegyüttes alapító tagja volt, mint mondja, szinte az egész életét végigkísérte a csapat. 

– Lényegében ott szocializálódtam. Míg apuék alapvető morális háttérként becsületre neveltek, a Tűzvirágban megtanultam az alkalmazkodást, a másokra való figyelést, a kitartást. A közösségben tapasztaltam meg először a társadalmi különbségeket is. Már tizennyolc évesen arra ösztönöztem a fiatalokat, hogy segítsünk azoknak, akiknél szükség mutatkozik. Az Erzsébet Nagy Szállodában a ’90-es években ruhagyűjtéseket tartottak. Első alkalommal oda szerveztem a korombeliekből álló csoportnak ruhaválogatást, és ők örömmel jöttek. 

Bea azt mondja, az önkéntes segítők munkája nagyon összetett feladat. Sokszor ők jelentik a kapcsot, amely a legelesettebb embereket összeköti a társadalom azon szegmenseivel, ahonnan segítséget kaphatnak. Az önkéntes segítő meghallgat, felkeres, infót gyűjt. Összegez, listát ír, szelektál. Újratervez, kapcsolatokat köt össze. Célirányosan gyűjt, vásárol, szállít. Emberi erőforrást keres. Mindezt napi nyolc óra munka mellett, saját gyerekeit is néha bevonva a tevékenységbe, nemegyszer saját forrásait is felhasználva. Az önkéntesek munkájának elismerését ennek fényében kell értékelni. 

– Fontos lenne, hogy mindenki egyszer leüljön, és végiggondolja, milyen a saját helyzete, és milyen rövid idő alatt megrendülhet az egzisztenciája, vagy drasztikusan megváltozhat az élethelyzete. Bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy még a nagy család vagy a kiterjedt baráti társaság segítsége is kevésnek bizonyulhat a problémái megoldásához. Ilyenkor jön a társadalom láthatatlan segítőcsapata. Azt tapasztalom, idővel mindenki, aki segítséget kapott, maga is segítővé válik a saját környezetében.

Harminc éve végzi önkéntes munkáját Rózsa Bea. Ez idő alatt számtalan emberi sorssal találkozott már. A dunai fenékküszöbnél dolgozók helyzete a korábbiaktól eltérő, rendhagyó módon érintette meg a lelkét.

– A fenékküszöb másfajta figyelemfelhívás volt számomra, mint az eddigiek. A forróságban, porban helytálló emberek nehéz napjaiba szerettem volna egy kis kedvességet csempészni. Igazán nem sejtettem, hogy ez ennyire jólesik nekik. Minden egységnél felvettem valakivel a kapcsolatot, és célzottan adtuk a figyelmet. A polgárőröknek hűtőtáskát vittem, hogy az embereknek tudjanak hideg italt adni, a vízügyeseknek kávéfőzőre volt szükségük, a vízirendészet tagjai között volt cukorbeteg, akinek ennek tudatában vásároltam. A katasztrófavédelem és a rendőrség munkatársainak ellátásáról is gondoskodtam, sőt megesett, hogy a miniszterelnök vagy a miniszterek biztosítását végző emberekéről is, amíg a paksi partszakaszon várakoztak – mondja erről Bea.

Megható pillanatok is akadtak a rendkívüli helyzetben.

– A fenékküszöb építésénél a katonákat irányító ezredessel és az alezredessel együtt a dunaszentbenedeki oldalon az italos depónál a padon ültünk csendben, és néztük, ahogy telik meg a felajánlásokkal a hűtőkonténer. 

Abban is van valami felemelő, amikor a poros, forró környezetben dolgozó katona azt mondja, hogy ezek a figyelmességek növelik a morált, hogy ők is ebből merítenek és tanulnak…  A katonák szülei, vízügyesek, sofőrök és hozzátartozóik írnak azóta is, megköszönik, hogy „anyjuk” voltam az otthonuktól távol. Ezek mindennél többet jelentenek – emlékezik Bea.

Elképzelhető, hogy a jövőben Bea némiképp elszakad Pakstól. 

– Fanny lányom Székesfehérváron építette fel karrierjét, ott él és saját vállalkozását viszi. Beni hatosztályos gimnáziumba készül, és szintén a királyok városában képzeli el a jövőjét. Jana pedig beleszeretett Székesfehérvár atmoszférájába. 

– Így, ha megvalósul a paksi ingatlanunk eladása, el tudjuk indítani a gyerekeinket saját életük útján. Paks a szülővárosom, ötven éve itt élek. Nem olyan egyszerű becsapni az ajtót magam mögött, és nem is ez a terv. Amennyiben az egzisztenciális stabilitás marad, készséggel járok vissza mindennap. Meglátjuk, mit hoz a jövő.