Mondjuk a magunkét – A vendégpapucs

Nem vagyok híve a postaládákat elárasztó szórólapoknak. Azt gondolom, hogy ablakon kidobott pénz, soha nem térül meg az ára, hiszen ember nincs, aki végigböngészné. És – bár nem akarok demagóg lenni –, de kár papírt, fát, erdőt pocsékolni azért, hogy a szeméthalmot növeljük vele. És, most már azt is tudom, hogy – tisztelet a kivételnek –, de fele sem igaz annak, amit ajánlanak. Egyik áruházlánc szórólapját kaptam a kezembe a délutáni kávém mellé, olvasgatni. És talán a kezemben lévő italtól inspirálva, de felfedeztem, hogy igen kedvező áron kínálják az általam kedvelt fajtát. Tovább lapozva, egy praktikusnak látszó vendégpapucs-szetten is megakadt a szemem, sőt még az is feltűnt, hogy milyen olcsón lehet mutatós asztali lámpát vásárolni. Több se kellett, uzsgyi! Irány a bolt. Amikor, megláttam a mutatós, de legfeljebb 15 centi magas asztali lámpákat, már éreztem, hogy kicsit más a leányzó fekvése… Bolyongtam a polcok között, de se kávé, se vendégpapucs. Miután eladót sem találtam, az üvegvisszaváltó kapunál csengettem és majdnem szégyenkezve mondtam meg, hogy nem üveget szeretnék visszaváltani, hanem információt kérnék. Kaptam: a kávénak itt kéne lenni, a papucs meg ott volt. A pénztáros megerősítette: a kávé – úgy tűnik – elfogyott, de holnap lesz. Talán. Vendégpapucsot nem tudnak még rendelni sem, mert abból annyit kapnak, amennyit a központ küld. Nahát, most már ezért sem vagyok híve a szórólapoknak.