Máig emlékeznek Pakson a Till lányok sikereire

Forrás: Till család
Forrás: Till család

Till Barbara és Regina – a testvérpár az Atomerőmű SE cselgáncs szakosztályának kötelékében a ’80-as, ’90-es években sikert sikerre halmozott. A versenysportot sérülések miatt abbahagyták, manapság gyermekeik mozgásigényeinek kielégítése az egyik legfőbb feladatuk.

– Örökmozgók voltatok?

Barbara: Nem voltunk amolyan nyugodt természetű, egy helyben eljátszó kislányok, úgyhogy mindenképpen kellett valami, ahol levezetjük a felesleges energiákat.

Regina: Sportos családból származunk, szüleink is folyamatosan mozogtak, a repertoárban többek közt labdarúgás, kosárlabda, röplabda szerepelt. Így nőttünk fel, ezért egyértelmű volt, hogy mi is fogunk valamit sportolni.

– Hogy jött a cselgáncs?

Barbara: Én először hatévesen a ritmikus sportgimnasztikával próbálkoztam, majd egy évet jártunk mindketten balettre is. Ebben az időben a Bezerédj Általános Iskolában cselgáncs is szerepelt az órarendünkben. Itt találkoztunk először a dzsúdóval. Nekem úgy megtetszett, hogy eljártam a délutáni edzésekre is: egy éven keresztül hetente három alkalommal fél háromtól négyig küzdöttem, majd ledobtam a judogit és átrohantam a balettórára, ami négytől hatig tartott. A tanulmányi eredményeimnek nem tett jót a sok sportelfoglaltság, így egy év után választanom kellett. A cselgáncs mellett maradtam.

Regina: Ötévesen balettozni kezdtem, nem szerettem, kínszenvedés volt minden alkalom. Miután a nővérem elkezdett dzsúdózni, anyával jártunk érte edzésre és nagyon megtetszett. Akkoriban még hatévesen nem lehetett cselgáncsozni (nyolc év volt a korhatár), de Keszthelyi Laci bácsi megelégelte a folyamatos kérlelést, így egyedül engem hétévesen bevett a csapatba. Nagyon boldog voltam és ő mindig külön figyelmet fordított rám.

– Milyenek voltak a kezdetek?

Barbara: Keszthelyi Laci bácsinál kezdtem cselgáncsozni. Akkoriban szinte az egész osztály járt edzésre is az iskolai dzsúdótesi mellett, így jó móka volt. Sokat játszottunk, de a sport alapját is itt sajátíthattam el. Aztán évről évre egyre többen maradtak el, végül csak páran folytattuk az edzéseken. Később átkerültem Hangyási Laci bácsihoz, aki az idősebb korosztállyal foglalkozott. Ekkor már nemcsak játék volt a dzsúdó, hanem életforma, komoly célokkal.

Regina: Nagyon kedves emlékek fűznek az első évekhez. Mivel a többiekhez képest egy évvel korábban kezdhettem edzeni, a versenyzés is előrébb csúszott. Először csak házi versenyeken indultam, aztán következtek a nagyobb megmérettetések. Saját sportkönyvem még nem volt, nem is lehetett, így más néven, más sportigazolásával, idősebbekkel szemben léptem tatamira. Megnyertem az első versenyem, a másodikat és mindegyiket… Volt, hogy úgy szerepeltem az újságban, mint győztes judoka, ám a fotóm alatt más neve állt! Vicces volt. Aztán mikor már saját sportigazolványom volt, Laci bácsi megtréfált és benevezett a saját korosztályom mellett az idősebbekhez is. Az egyik szőnyegről a másikra rohangáltam, mert amikor a saját korcsoportomban végeztem, szólítottak az idősebb korcsoportban is. Négy helyett nyolc meccsem volt… Ezen a versenyen két aranyérmet akasztottak a nyakamba.

– Megfogadtátok egymás tanácsait?

Barbara: Mivel sokat edzettünk együtt, így sokat támogattuk egymást. Én voltam az idősebb, így próbáltam minél többet segíteni a húgomnak. Azzal viszont, hogy sokáig a partnerem volt, rengeteget köszönhetek neki.

Regina: Barbara mindig is a példaképem volt, jobban izgultam érte, mint a saját meccseimen. Volt, hogy egy súlycsoportban versenyeztünk, vagy éppen egymás iránti tiszteletből váltottunk súlycsoportot, de soha nem rivalizáltunk, mindig 100%-ban segítettük egymás munkáját.

– Mely eredményekre vagytok a legbüszkébbek?

Barbara: A junior vb-n és Eb-n elért harmadik helyre. Rengeteg munka állt mögötte, de azért nem lehetek vele maradéktalanul elégedett, hiszen számomra mindig is csak az első hely volt elfogadható.

Regina: Legbüszkébb vagyok arra, amikor egy éven belül megnyertem az Európai Reménységek Versenyét Csehországban, amivel kvalifikáltam magam az ifjúsági világjátékokra Portugáliába, amit szintén megnyertem. Ez maradandó élmény volt, hiszen nehéz, eredménytelen időszak előzte meg ezt a két fontos versenyt. Senki sem hitt bennem, rossz időszakon voltam túl, végül az akkori edzőm, Hangyási László bizalmat szavazott nekem, klubköltségen kivitt a válogatóversenyre és én meghálálva a bizalmát megnyertem az év két legfontosabb nemzetközi korosztályos versenyét.

– Beszéljünk egy kicsit a jelenről is.

Barbara: Velencén élek a családommal. Két gyermekem van, Gergő hét, Dorottya öt és fél éves. Férjem Pakson, az atomerőműben dolgozik, én pedig az MVM Zrt.-nél Budapesten. A sport kiemelt szerepet kap a családunkban, nem kérdés, hogy a gyerekek is sportolnak, sportolni fognak, különös tekintettel arra is, hogy – hozzám hasonlóan – ők is fáradhatatlan örökmozgók. Geri cselgáncsozik, de jelenleg a foci a nagy szerelem. Dorottya a lányos vonalat képviseli, minden vágya, hogy balettozzon.

Regina: Június végén költöztem vissza Csehországból Paksra a családommal. Férjem (az ASE egykori kosárlabdázója, Jan Pavlik – a szerk.) idén hagyott fel az élsporttal és munkát vállalt az Atomerőmű kosárlabda szakosztályánál mint technikai vezető és utánpótlásedző. Két fiam van, Botond nyolcéves lesz, Benjámin pedig hat. Imádnak sportolni: kiválóan úsznak, Csehországban jégkorongoztak és kosárlabdaedzésekre jártak, Pakson pedig már belekóstoltak a dzsúdóba. Csehországi tartózkodásunk ideje alatt remek munkát találtam magamnak, egy elektronikai cégnek dolgozom, használati utasításokat fordítok cseh és angol nyelvről magyarra.

– Hogy érzitek, emlékeznek még rátok Pakson?

Barbara: Az utóbbi időben, ha végigmentünk a paksi főutcán, sokszor megnéztek bennünket, de valószínű, hogy nem a régi sikereinknek köszönhettük ezt a kiemelt figyelmet, inkább a minket kísérő, igen zajos, négy örökmozgó gyerkőcből álló vidám kis társaságnak.

Regina: Hogy az utcán megismernének-e minket, nem tudom, viszont előfordul olyan helyzet, amikor a bemutatkozás után megkérdik tőlem: „Ja, te vagy az a dzsúdós, ugye!?!˝ Mire én: „Micsoda???? Az a dzsúdós???” Nagyon meglep, hogy még emlékeznek rám.