Sportorvosként Rióban

Ugyan a képernyők előtt nem szurkolhattunk nekik, de a négy olimpikon mellett volt több paksi tagja is a riói küldöttségnek. Egyikük dr. Kiss-Polauf Marianna az atléták orvosaként töltött kint három hetet. Neve olvastán valószínűleg kevesek kapják fel a fejüket, mivel Kiss Marcsiként ismerhették. Szülei, Kiss J. Zoltán és Kiss G. Ludmilla 1976-ben költöztek Paksra, mindketten az atomerőműben dolgoztak, így Marcsi ugyan Budapesten született, de Pakson nőtt fel, s 1999-ben a Vak Bottyán Gimnáziumban végzett. Miután egész gyermekkorát itt töltötte, természetes, hogy erős a kötődése a városhoz, ahonnan olyan értékeket vitt magával, mint a sport szeretete. Közel laktak a teniszpályához, így kézenfekvő volt, hogy ezt a sportot választotta, de a futás is az élete része volt. Mint lapunknak elárulta, amellett, hogy édesapjával focimeccsre jártak, a szilveszteri futóversenyek és a FutAPaks programok voltak számára meghatározóak. Általános iskolába testnevelés tagozatra járt, a gimibe pedig reál szakra. Akkoriban már nagyjából tudta, hogy továbbtanulásában a fizikának szerepe lesz. – Egyébként – mint megjegyezte – általános iskolában és gimnáziumban is Damjanovitsné Eke Violetta volt a tanárnője, aki nagy hatással volt rá. A pályaválasztás előtt sorra kizárta, mi az, amivel nem szeretne foglalkozni, így terelődött a figyelme az orvosi pálya felé, az utolsó impulzust egy sportsérülésnek köszönhette: Szekszárdon dr. Mózer Tamás kezelte. Az orvos nemcsak két injekciót adott neki, hanem visszaadta a hitét és felébresztette benne azt az érzést, hogy ezt ő is szívesen csinálná… Az ortopéd sebészet, a sportorvoslás ettől kezdve életcéllá vált, mindent megtett, hogy orvosi egyetemre mehessen, s azt sikerrel elvégezze. Ugyan voltak akadályok és nehézségek, de ettől kezdve lépésről lépésre haladt célja felé. A sportorvoslás önállóan nem választható, ezért az ortopéd traumatológia mellett döntött. Már a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre járt, amikor a szülei édesapja munkája miatt Londonba költöztek. Reflexből számításba vette, hogy ő is ott folytatja tanulmányait, de az angol egyetemek nem kifejezetten nyitottak a magyar fiatalok előtt. Ráadásul Marcsi úgy ítélte meg, hogy a magyar egyetem sokkal jobb. Nemzetközi tapasztalatot az Erasmus-programban és szakmai gyakorlaton szerzett, de soha nem merült fel benne, hogy külföldre menjen. – Magyarul akartam gyógyítani – indokolta. Akkoriban már jegyese volt férjének, dr. Polauf Tamásnak, aki jogász. Esetében nagyjából kizárt volt, hogy más jogállam dolgaival foglalkozzon, így alapból elvetették, hogy kitelepüljenek. Marcsi tíz éven keresztül a Szent János Kórházban dolgozott, ahol a szakma szinte teljes palettáját gyakorolta. 2012 év végén tette le az ortopéd traumatológusi szakvizsgát. Mint mondta, minden mozgásszervi sebész választ szűkebb szakterületet. Így volt ezzel ő is: azontúl, hogy a sportorvoslással kezdett foglalkozni, figyelme a lábra, főként a térdre, bokára terelődött. Ez elsősorban a műtéti beavatkozások esetében domináns, a konzervatív kezeléseket, szűréseket szélesebb palettán végzi. Két éve már az Országos Sportegészségügyi Intézetben, azaz a Sportkórházban dolgozik, egyelőre még nem teljes állásban, mert kislányuk, Anna Blanka nincs még három esztendős, bátyja, Tamás Zoltán viszont szeptembertől már iskolás.

Marcsi a sportkórház munkatársaként a válogatott keretet ellátó szervezet tagja is, az atlétikaválogatott orvosa. Évek óta a csapattal dolgozik, korábban az utánpótlás-sportolókkal foglalkozott, így – mint említette – a Rióban bronzérmes Márton Anitát vagy éppen Baji Balázst azóta ismeri mióta első eredményeiket elérték. A doktornő számára a sportorvoslás, a versenyeken való részvétel jóval több mint kötelesség. Ez számra hobbi is, szereti az ezzel járó utazást, a versenyek hangulatát. Habár két kicsi gyermekük van, a család igazán jól alkalmazkodik ahhoz, hogy sokat kell utaznia. – A férjemnek nagyon sokat köszönhetek. Ő abszolút érti, mit jelent, mivel jár a sport, hiszen utánpótlás korosztályos bajnok volt háromezer akadályon – fejtette ki. Mint folytatta, Tamás szerencsére olyan nyitott apuka és férj, akinek természetes igénye, hogy kivegye a részét a gyermeknevelésből. Amikor a János kórházban ügyelt, boldogan és örömmel tartottak fiús estéket. Most – immár két gyerekkel – felelős munka mellett nem volt könnyű dolga. Marcsi, hogy ezt megkönnyítse, alaposan előkészítette a terepet, bevásárló és pakolólistákkal készült, sőt, mivel nagyfiuk már tud számolni, hazavárós naptárat is készített.

A riói volt az első olimpiája, de, ha rajta múlik, nem az utolsó. – Sportrajongóként mindenki vágyik az olimpiára, hiszen ez az univerzum legnagyobb versenye. Most, hogy már tudom, milyen, még motiváltabb vagyok, Tokióban is szeretnék ott lenni – foglalta össze.