Nemzeti gyásznap – Az aradi vértanúkra emlékezünk
Az aradi vértanúk emléknapja van. A kormány 2001-ben nyilvánította a magyar nemzet gyásznapjává október 6-át, amikor az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése után Aradon kivégzett 13 vértanúra, Aulich Lajosra, Damjanich Jánosra, Dessewffy Arisztidre, Kiss Ernőre, Knézich Károlyra, Láhner (Lahner) Györgyre, Lázár Vilmosra, Leiningen-Westerburg Károlyra, Nagysándor Józsefre, Poeltenberg Ernőre, Schweidel Józsefre, Török Ignácra, Vécsey Károlyra és az aznap Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajosra, Magyarország első független, felelős kormányának vezetőjére emlékezünk (MTI). Serdült Benke Éva írása:
Aradi vár, aradi vár halálvölgye
Tizenhárom vértanúnak temetője
Arad fehér fényben ragyog, a minoriták két angyala szinte lebegni látszik a főtér felett, a Csanádi-palota ablakain megcsillan a nap, a Városháza tornya a magasba néz, s ámulva szemléli ezt az őszi ragyogást. A színház épülete komor tömbként megálljt parancsol e pazarlásnak, neki egyelőre semmi se jutott e pompából.
A hídra kanyarodunk, elszorul a szívem a feltóduló emlékektől, itt ezen a hídon 1999-ben féltünk a magyar rendszámú buszban ülni, sápadtan, némán csak előre nézett diák és tanár, hogy ne lássa az oldalt ordítozókat, köpködőket, a buszt rugdosókat. Most minden békés, a forgalom a megszokott hétköznapi, a közlekedési rendőr ugyanott áll, közömbösen adja az autósoknak a karjeleket. Azon az elmúlt októberi napon kárörvendő nevetéssel nézte a hídon történteket.
Jobbra kanyarodunk, a vár sötét bejárata a lombjukat már hullató fák között komoran ásít. Mikor mehetünk végig az oda vezető úton, talán soha. A Szabadság-szobor kiszabadulásának csodálatos történetével vígasztalom magam, s hiszem, ezt is megérjük még. Csodás jel, a vár fölött szivárvány ragyog, milyen valószínűtlenül békés ez az október negyedike… Mondják, ha a szivárvány alatt sikerül átmennünk, megleljük a boldogságot. Talán megesik az is, hogy az aradiak besétálnak a várkapun, csendesen megállnak a tábornokok cellái előtt: Látod, itt írta Dessewffy utolsó levelét feleségéhez, itt reménykedett Kiss Ernő a kegyelemben, mi tudjuk, hasztalan, itt imádkozott Vécsey a várkáplánnal, innen bicegett végig a zárkák előtt törött lábát fájlalva Damjanich, itt…, itt… És leteszik virágaikat e szent helyen.
A vesztőhely környéke zajos, a szomszédos sportpályán edzés folyik, de ez most nem bánt, jobb ezt hallani, mint akkor a gyűlölet hangjait. Jobb, mint csitítani magadban a félelmet, látva diákjaid sápadt arcát, hova hozott minket, tanárnő. A zuhogó esőben összekapaszkodva együtt mondjuk ezrekkel a Miatyánkot. – Milyen vallású vagy Endre? – kérdeztem a siófoki fiútól. – Keresztény – válaszolta, s rám pillantott, jó-e a felelet, mégiscsak tanárnője mellett áll. De az érettségi még messze volt, én csak a kezét szorítottam meg, jó ez így is.
Most az obeliszk körül senki, esőnek nyoma sincs, a bágyadt napsütésben lehet a múlton merengni, a hős férfiakra gondolni, a történelmi sorsfordulókat számba venni, az utókor ismeretében önvizsgálatot tartani. Érzi-e vajon az ide látogató, amit 1849 után gyász-névjegykártyákon csak szétszórt szavakban olvashatott a beavatott? E szavakat aztán Nemeskürty tanár úr verssé szerkesztette:
”Szent a föld itt
Szent minden kis porszeme
Harmat helyett könnyel
Vérrel van tele!
Vérből, könnyből
Köd borong a hantokon
Szentség lesz itt
Minden honfi fájdalom.
Ide hozd óh
Hű magyar nép szívedet
Itt tanuld meg
Mi a hazaszeretet.
És ha könny lesz
Szemedben, mely felragyog
Áldást adnak
Rád az elvérzett nagyok.”
Érzi-e, tudja-e Arad őrizni az egyetemes nemzeti történelem e nagyszerű, de tragikus eseményét a történelmi tudatunkban megtartani, s a jövőnek átmenteni. Azt látom, hogy igen. Nem feledkezik el a másik, a 14. októberi mártírról sem. Kazinczy Lajos emléktáblája a belvárosi református templomban még egészen új, 2002 októberében állították. Megrendülve áll a kései szemlélő az emléktábla előtt, a fiatal, még 30. életévét sem betöltő Kazinczy Lajosra emlékezve, kinek már édesapja is éveket szenvedett nehéz várbörtönre ítélve a Habsburgok jóvoltából. Ki ne emlékeznék Kazinczy Ferencre, a kufsteini fogolyra, a magyar nyelv megújítójára, aki hazaszeretetét állította fiai elé követendő példaként. A Kazinczy-család levelezésének egyik megható emléke az a néhány soros vers, amit az Aradon kivégzett Kazinczy ezredes hétéves korában írt távollévő édesanyjához, Török Sophie-hoz: ”Édes Anyám jöjjön el már/A kis Laló csókokat vár/Ha nem jön el éjszakára/Szolgálni megyen Kassára/Talál ő ott olyan anyát/Ki nem hagyja Lalót magát.”
Kazinczy Lajos 19 éves korától katona volt, 1848-ban a haza szolgálata is magától értetődött számára. Zsibón, a Wesselényi-kastélyban dönt a megadásról, életét Aradon oltják ki október 25-én. Tudom, Arad nem felejti Lenkeyt sem, kit megtébolyodott elméje mentett meg az akasztástól, de kiszenvedett hamarosan az aradi börtönben, s ment társai után a halálba. Bátorságáért, emberségéért a cári mundérba bújtatott lengyel katonák 1850 januárjában térden állva imádkoztak sírjánál, az aradi köztemetőben, így adva meg a végtisztességet annak a katonának, aki emberségesen bánt a fellázadt és elfogott lengyel diákokkal. Akkor is emlékeznénk rá, ha Jókai nem mintázott volna róla regényhőst, Baradlay Richárdot.
Arad titkait is őrzi, csak a beavatottak tudják, ki volt az a Vásárhelyi Júlia úrhölgy, Ó-Aradon, akihez október 5-én a börtönében Damjanich levelet írt felesége oltalmazását kérve tőle: ”Nem lehet, nem szabad Emíliát egyedül tudnom, ezért kegyedhez fordulok kérésemmel, jó nagyságos asszonyom, hogy szegényt házánál tartsa. Nemes gyöngéd szíve kezeskedik nekem, hogy nagyságod a szerencsétlen nőnek teljes gondját viselendi. Csak azt az egyet kérem: Őt magára nem hagyni! Az ég áldása kísérje Önt, jó nagyságos asszonyom, élete pályáján, fogadja tőlem köszönetem s nagyrabecsülésemet mindazért, amit nekem s az én szegény, szerencsétlen Emíliámnak tett volt. A nagyságodat nagyrabecsülő Damjanich „
Ki volt e nemes szívű asszony, akiben halála kapujában megbízott a jó tábornok én nem tudom, de az aradi asszonyok bizonyára tudják. Van-e ma ily emelkedettség, bizalom, önzetlenség, vagy ezt csak a letűnt korokban kereshetjük?
Búcsúzom Aradtól, az októberi napsütésben, s bízom az őrzőkben, mindenre gondjuk lesz, mert Aradnak állnia, élnie kell, Aradnak büszkének kell lennie e kicsinyes, nagyság nélküli korban, Aradnak magasra kell törnie, magasra, ahova a Szabadság-szobor nőalakja a koszorúját emeli. Őrzők: Nyugati Jelen, Irodalmi Jelen, Szövétnek, Alma Mater, Wieser Tibor Alapítvány, Csíky Gergely Gimnázium, Jelen-Ház, Tulipán könyvesbolt és minden aradi magyar, vigyázzatok a strázsán!
Szép ez az októberi nap, a város fényben tündököl, ki gondol már a múltra, a szenvedésre ”Az élet él és élni akar.” A sarki koldus, akár a múltból itt maradt öreg honvéd is lehetne, mit sem tud történelemről, csak halkan énekel: ”Jaj de szépen süt az őszi nap sugára/Az aradi vártömlöcnek ablakára/Bánja azt a tizenhárom magyar vitéz/Ki a tömlöc fenekén a halálra kész.”
Forrás:
1. Magyar Sorsfordulók sorozat a Szabadságharc hétköznapi tanúi 1848-1849-es naplók a Jövő Nemzedékért Alapítvány Budapest 1998
2. Emléknapok az 1848-49.-ki honvéd-menedékházba az összes helyek betöltése után be nem jutott és így elhagyatva élő agg harcosok felsegélyezésére összeállította és kiadja Albert János nyugalmazott fővárosi hivatalnok, Budapest 1911 Bercsényi Nyomda Részvénytársaság