Jó napot, mi újság? – Stiglincz Milán

Habár életének nagyobb részét nem Pakson töltötte, paksinak, egészen pontosan paksi meseírónak vallja magát Stiglincz Milán. Az elmúlt években – ha nem is informatikai munkát végezve – IT cégeknél dolgozott, ezért most programozást tanul. S hogy miért is tartja magát paksinak a fővárosban élő, jelenleg egy informatikai cég recepciósaként dolgozó családapa? Részben azért, mert itt nőtt fel, és a gyerek- és fiatalkori emlékek meghatározók számára. Másrészt itt, a város utcáit járva mindig intenzív érzések árasztják el. S ő, amikor erős érzések kerítik hatalmukba, akkor él igazán. Miután még töpreng egy kicsit, hogy miért is érzi magát paksinak annak ellenére, hogy csupán tizenkilenc éves koráig élt a városban, megjegyzi: – Ott lett belőlem ember. Aztán tréfásan azt is hozzáteszi, hogy bár ezzel lehet, hogy nem mindenki ért egyet. És persze jó kapcsolata van a Kincskereső Gyermekkönyvtárral, ahol volt már, és reményei szerint lesz is még könyvbemutatója.

Milánnak mostanáig három mesekönyve jelent meg. Ahogy mondja, ösztönösen ír, de sokat kell tanulni is. A fejlődés, önfejlesztés fontos ezen a területen is. Ennek okán is látja korábbi írásai hibáit, de egyébként is kifejezetten kritikus a műveivel kapcsolatban, és állítja, egészen másképpen írná meg ezeket a mostani tudása birtokában. Ezzel együtt persze van kedvence, mégpedig a 3–5–8 perces mesék című gyűjteményben megjelent meséje, az Örögdinnye. Bölcsis bácsiként dolgozott, és a gyerekekkel a játszótérről tartottak hazafelé, amikor egy szójáték nyomán megszületett a történet. Ugyanígy, röpke néhány óra alatt pattant ki a fejéből a Kincskeresés Nagymaroson című mese is. Éppen Nagymaroson voltak, amikor megérkezett a Móra Kiadó emailje, benne a felkérés egy újabb könyv megírására. Milán írásaiban rendre keveredik a valóság és a fantázia. Így volt ennél a kötetnél is, bár itt nemcsak a történet helyszínét merítette a valóságból, hanem a főszereplőket is. Borisz történetesen a saját kisfia, Lujzi pedig egy rokon kislány. Borisz akkor még nagyon aprócska volt, a személyisége még ki sem alakult, így csak a nevét kölcsönözte a karakterhez. Meglepő módon Milán saját meséket nem olvas a kisfiának valamiféle szemérmességből, szégyenlősségből, és azért sem, mert Borisz még most is kicsi az általa írt mesékhez. Milán ugyanis inkább az öt év feletti korosztály számára ír, a legújabb könyv pedig – lévén a Móra Kiadó Már tudok olvasni sorozatában jelent meg – az olvasni tudó lurkóknak szól.

Mint elárulja, a naptára nem hemzseg a bejegyzésektől, mint az olyan népszerű és kiváló meseíróknak, mint például Berg Judit, de nincs oka panaszra, őt is hívják könyvbemutatókra, és a gyermekprogramok még képesek megtalálni egy olyan helyen is, ahol most dolgozik. Néhány napja volt a munkahelyén egy „hozd be a gyereked az irodába” kezdeményezés, ahol magától értetődően ő szórakoztatta a köré sereglett gyerekeket mesével.

Hogy egy ilyen gyermeki lélek hogyan adta a fejét arra, hogy programozást tanuljon, annak prózai oka van: bár egy sor különböző képesítése, végzettsége van, úgy gondolta, ebben a szakmában tudja biztosabban garantálni családja számára a biztos anyagi alapokat. Élete eddigi legnagyobb kihívása ez, és mint ilyen, sok időt vesz el az életéből, ezért most nincs ideje írni. A meséiért rajongóknak azonban nem kell megijedniük, a meseírást csak átmenetileg szünetelteti.

Határozottan állítja, hogy ő bizony mindörökre gyerek marad, és a meséléssel sem szeretne felhagyni. A tréfás megjegyzésre, miszerint felesége ilyen formán tulajdonképpen két gyermekkel él együtt, mosolyogva jegyzi meg: Ori, aki egyébként korábban óvodában dolgozott, szintén örök gyerek. – Mint Orsi, csak „s” nélkül. Azt szereti legjobban, ha így hívják – fűzi hozzá szeretettel. Hogy mit is jelent az, hogy örök gyerekek? Például azt, hogy őket az érzelmeik irányítják. S azt, hogy a játékosság a mindennapjaik része, és azt is, hogy borzasztóan tudnak lelkesedni a dolgokért.

Szabó Vanda

(A cikk megjelent: Paksi Hírnök, 2023. április 21., XXXII. évf. 8. szám)