Pakson találtak otthonra

Hét éve él Pakson családjával Tamáskovics Ildikó, de kellett néhány év, mire azt érezte, itt otthonra talált. A munkája hozta ide, s köti is ezer szállal, hiszen imádja, kiváló emberekkel dolgozik együtt, s mindennap tanul valami újat.

Első élménye Pakson a Gárdonyi-kilátóhoz köti Tamáskovics Ildikót. 2012-ben esküvőre érkeztek férjével, aki ugyan zalaegerszegi, de Pakson élnek rokonai. Egyikük, Tibay Ferenc mutatta meg a várost. – Lenyűgözött az orgánuma, egész személyisége, ahogy beszélt Paksról, az atomerőműről, arról, hogy az erőmű mennyire része az emberek életének, hogy milyen sokat ad nemcsak anyagilag, hanem szociálisan is. Megismertem egy lokálpatriótát, aki szereti a városát, aki szeret itt élni. Később mindenkiről, akikkel megismerkedtünk az esküvőn, ez volt a benyomásom – meséli azzal a kedves bájjal, aminek híre megelőzte őt.

Tamáskovics Ildikó az erőmű-beruházáson dolgozó ASE JSC magyar-orosz tolmácsa. Nyelvismeretének apró gyermekkorára visszanyúló oka van: Budapesten született, magyar családba, viszont óvodába és az első évet általános iskolába a Szovjetunióban járt, előbb írt cirill betűkkel, mint latinnal. Édesapja mérnökként szállodaépítésen dolgozott. Ez a két év meghatározó volt Ildikó életében. Csodálatos emberek vették körül, szerették őt, és ő is remekül érezte magát, így – amikor már nem volt kötelező, akkor is – orosz nyelvet tanult a német mellett. Egy orosz ingatlanfejlesztő cégnél dolgozott, amikor adódott a lehetőség, hogy csatlakozzon a Paks II. projekthez. Ekkor 2017-et írtunk, s eddigre már megszülettek fiaik, Ivó és Vince. – Akkor már lehetett tudni, hogy a paksi lesz a legnagyobb projekt, ahol az orosz nyelvtudás alkalmazható. Nagyon mobil család vagyunk, sokat költöztünk, sokat is utazunk mind a mai napig. Amikor Ivó született, a finn nagykövetségen éltünk, mert a férjem ott dolgozott. Utána visszaköltöztünk a budapesti lakásunkba, de láttuk, hogy ott nem jó kisgyerekeket nevelni, és Tahitótfalura költöztünk. Onnan kezdtem Paksra járni – meséli. Egyre szaporodtak az értekezletek, ahol tolmácsolnia kellett, s egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Tahitótfaluról két kicsi gyerek mellett ez vállalhatatlan, hisz a napi munkaidőn felül plusz négy óra volt az utazás. Májusban kezdett dolgozni, szeptemberben már költöztek is. A munka igazán mélyvíz volt Ildikó számára. Érkezése napján iktatták be miniszternek Süli Jánost, s ő tolmácsolt neki. A nukleáris terület teljesen ismeretlen volt Ildikó számára, azt sem tudta, mi fán terem a pihentető medence. Persze még mindig találkozik újdonságokkal. Példaként említi a termovákumos szárítási technikát, ami egy radioaktív hulladékkezeléssel kapcsolatos tárgyaláson vetődött fel. – Imádom a szakmámat. Nincs olyan nap, hogy ne tanulnék újat. Kiváló emberek vesznek körül. Sok segítséget kaptam – összegzi. Munkájában vezérelv, hogy az üzenetet a legpontosabban, lehetőleg szó szerint, az árnyalatokat is beleértve adja át, miközben természetesen mint tolmács, a háttérben marad. Nagy örömére elfogadják mind magyar, mind orosz oldalon. Utóbbit illetően úgy véli, nagyon sokat jelent, hogy ott élt, mert aki kívülállóként csöppen ebbe a közegbe, nincs könnyű dolga. – Idén a paksi bővítés csapata kapta a Roszatom Év embere díját. Nagy megtiszteltetés, hogy engem is beválasztottak ebbe a körbe – idézi fel a munkájával kapcsolatos visszajelzés egyik igen fontos momentumát. A díjat a második fázisra való áttérés elősegítéséért és a Roszatom nemzetközi tekintélyének növeléséért kapta egy hétfős team.

Annak ellenére, hogy a család valóban mobil, Pakson hosszú távra terveznek, Ildikó ebben a város és az ország számára kiemelkedően fontos projektben képzeli el a jövőjét. Férje, Csaba is megtalálta itt a számítását, vállalkozóként dolgozik, ami mostani élethelyzetükben kényelmes, hiszen maga osztja be az idejét, így nem okoz gondot, ha egy-egy tárgyalás, ahol tolmácsolni kell, túlnyúlik a munkaidőn.

Paksot megszerették, bár eleinte átmenetinek érezték az ittlétüket, nem voltak benne biztosak, hogy megvetik itt a lábukat. – Körülbelül két éve érezzük, hogy paksiak lettünk. Itt járnak a gyerekek iskolába, ide kötődnek a szabadidős tevékenységeink, terjed a baráti körünk, bár szoros kapcsolatot tartunk a budapesti és zalaegerszegi barátokkal, családtagokkal is. Ildi azt reméli, hogy a ma még Budapesten élő édesanyját is meg tudja győzni, hogy kövesse őket. Mint elárulja, számukra fontos a Duna, hiszen a gyerekek gyakorlatilag a folyó partján nőttek fel. Abban bízik, hogy lesznek a gesztenyesoron kívül is olyan közösségi terek, amelyek segítenek szorosabbá tenni a kapcsolatot a város és a Duna között. – Nagyon szeretünk itt, jó kisgyerekekkel Pakson élni, nagy terek vannak, zöld felületek. És van annyi program is, amire nekünk most igényünk van, amit a napi mókuskerekes rutin mellett be tudunk iktatni – összegzi.