Gondolatok a nemzeti összetartozás napjára

1992 késő tavaszán az osztályunk Felvidékre indult többnapos kirándulásra. Tudtam, hogy Besztercebányán lesz a szállásunk, és azt is, hogy Kassára is betérünk. Mivel fogalmam sem volt, merre vannak ezek a városok, az indulás előtti nap előkaptam a Világatlaszt, és keresgélni kezdtem benne az úti célokat.

Alsó tagozatos iskolásként, ismerkedve az olvasással, képeskönyvek helyett sokszor nézegettem a Világatlaszt. Kerestem benne a legmagasabb hegyeket, a legmélyebb völgyeket, mélytengeri árkokat. Mutatóujjam végighúztam az autópályák, vasútvonalak nyomán. Kibetűztem az idegen városok nevét, és ízlelgettem őket. Így ismerkedtem az idegen tájakkal, nyelvekkel. Természetesnek tűnt előttem, hogy míg Dél-Angliában egy települést Portsmouthnak hívnak, addig egy, a dzsungel mélyén lapuló kongóit Bumbának.

Csak az nem volt világos, miért találok az épp széthulló Csehszlovákiában, egészen közel a lengyel határhoz, vagy Romániában, tőlünk messze keletre magyar nevű településeket. Nekem, akinek minden rokona az anyaországban élt és született, és a történelmünket még nem ismertem, ez egy nagy talány volt. A környezetemben, ha kérdeztem valakit, vagy túl tudományos, vagy a végletekig leegyszerűsített választ kaptam. Néha annyira átpolitizált felelet érkezett, hogy koromból adódóan nem is érthettem. Csak egy valami érződött ki belőle: a felnőtt válaszadó sem igazán tudja, mit kellene kezdeni azzal a kérdéssel, amit Trianon és az elszakított országrészek tragédiája jelent nekünk, anyaországi magyaroknak.

A kilencvenes évek politikája e kérdésben egy gyermek számára nehezen volt értelmezhető; a teljes elhallgatástól a „vesszen Trianon”-ig mindenféle nézet megjelent. A legtöbben csak a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazás idején ébredtek rá arra, hogy a téma számtalan csapdát rejt magában, és milyen megosztó lehet a megítélése. Már az is kérdés, hogy még mindig nem beszéltük ki magunkból, vagy épp már túlbeszéltük, és a válaszok, melyeket megpróbáltunk adni rá, túlzóan politikaiak voltak, és ezáltal megosztóak.

Szerintem a nemzeti összetartozás nem politikai kérdés. Nem is múltba révedés. Hanem mindazok ünnepe, akik egy évszázaddal Trianon után is magyarnak vallják magukat – függetlenül attól, hogy hol élnek, milyen nyelven tanulnak vagy dolgoznak, és mely államnak a polgárai. Nemcsak a nemzet ünnepe, hanem azon bátor emberek ünnepe, akik a határainkon kívül is őrzik magyarságukat. Nekik köszönhetjük, hogy a magyarság a történelmi törések ellenére is megőrizte nyelvét, kultúráját és közösségi erejét. Június 4-e, a nemzeti összetartozás napja, melyet 2010 óta ünneplünk, arra emlékeztet bennünket, hogy a határok változhatnak, de az összetartozás érzése – legyen szó külhoni, külföldön élő vagy itthoni magyarokról – élő valóság. A közös múlt mellett közös jövőnk is van: felelősségünk, hogy erősítsük a kapcsolatokat, támogassuk egymást, és ne megosszunk, hanem hidakat építsünk minden magyar közösség között, bárhol is éljenek a világban.

Összetartozás az, amikor egy székelyföldi gazda a magyar Himnuszt énekli újévkor. Amikor egy kárpátaljai tanár magyar irodalmat tanít a szórványban. Amikor egy gömöri család az otthonában továbbadja a palóc nyelvjárást. Amikor egy bácskai vagy csángó asszony még a nagymamájától tanult ételeket főzi az unokáinak. Amikor határainkon innen és túl egyként szurkolunk a magyar futballválogatott sikereiért.

És itt, Magyarországon is számtalan család őrzi a határon túli gyökereit. Tartanak kalotaszegi lakodalmat, hímes tojást írnak székely motívumokkal, évről évre visszajárnak a gyerekkori falujukba, amit ma már más ország határai ölelnek körbe. Ez a fajta hagyományőrzés a nemzet gerince.

Nekünk, anyaországi magyaroknak nem az a dolgunk, hogy túlpolitizáljuk a múlt se­beit, és belekényszerítsük őket holmi játszmákba és adok-kapokba, hanem hogy figyeljünk egymásra – határon innen és túl. Meghallgassuk, mit gondolnak a külhoni magyarok, legyenek határainkon kívül születettek vagy a megélhetés miatt az országból kivándoroltak. Feladatunk, hogy szabadságot adjunk nekik a döntéseikben, és olyan anyaországot építsünk, amely nem megoszt, hanem egységet teremt. Egy olyan országot, ahová jó tartozni, ahová érdemes visszatérni – mert otthonként vár, és nem kérdezi, honnan jössz, csak azt mondja: „jó, hogy most itt vagy”.

Nagy Balázs
alpolgármester

(Indexkép: Trianon emlékmű a Duna-korzón. Fotó: Szaffenauer Ferenc)