Megemlékezést tartottak a nemzeti összetartozás napján

– Este fél kilenc már elmúlt, a nappal már átadja a helyét az estének, és ahogy lassan sötétedik, mintha maga az idő is megállna egy pillanatra velünk együtt emlékezni. Itt állunk a Duna partján a Trianon emlékműnél, nemcsak emlékezni jöttünk, hanem üzenni is. Üzenni múltunkról, jelenünkről és a hitünkről a közös jövőben – ezekkel a gondolatokkal kezdte beszédét Barnabás István alpolgármester a nemzeti összetartozás napján megtartott városi megemlékezésen a Duna-korzón. Felidézte, hogy 105 év telt el a trianoni békediktátum aláírása óta. A magyar nemzet számára ez a döntés történelmünk egyik legnagyobb igazságtalansága volt. Az ország területének több mint kétharmadát elveszítettük, magyar közösségek milliói kerültek egyik napról a másikra idegen államok fennhatósága alá anélkül, hogy erről őket bárki megkérdezte volna.

– „Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk reá.” Ez a két sor nem csupán emlékeztet, hanem kötelez is bennünket, hogy emlékezzünk, de ne a gyűlölet, hanem az összetartozás és felelősségvállalás jegyében. Ám ha őszinték vagyunk magunkhoz, márpedig ezen az estén érdemes annak lenni, akkor ki kell mondanunk, évszázadokon át mi magunk is hozzájárultunk ahhoz, hogy ez megtörténhetett. A Kárpát-medence külső vidékeinek átengedésével, a környező népek betelepítésével, a helyenként elhibázott nemzetiségi politikával mi is utat nyitottunk annak, hogy végül mások döntsenek rólunk. A történelem nem fekete vagy fehér, de ami megtörtént, abból tanulnunk kell, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg – mondta az alpolgármester, kiemelve, hogy ha van tanulsága Trianonnak, akkor az az, hogy a nemzeti összetartozás nem térképekben mérhető, hanem emberi kapcsolatokban, kultúrában, közös ünnepekben, közös fájdalmakban és közös reményben.

Beszélt arról, hogy ma a XXI. század Európájában már nem állja útját senki sem annak, hogy a külhoni magyarokkal élő, aktív kapcsolatot tartsunk fenn. Ez nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is. – Aki a nemzet egészében gondolkodik, az nem politikai szembenállást keres, hanem párbeszédet. Magyarország akkor politizál helyesen, ha beszélő viszonyban marad a szomszédos népekkel, ha nem ellenük, hanem velük együtt dolgozik a jövőért, de van egy határ, amihez ragaszkodnunk kell. A külhoni magyar közösségek kulturális és nemzetiségi jogai nem lehetnek alku tárgyai. Ezeket meg kell őrizni, védeni kell, békében és türelemmel, de határozottan – hangsúlyozta, majd így folytatta gondolatait: Mi, itt Pakson nem ma kezdtük el ezt az építkezést. Már a rendszerváltás óta keressük és ápoljuk a kapcsolatot a határon túli magyar közösségekkel. Testvérvárosunk Kézdivásárhely Erdélyből, Galánta a Felvidékről, Visk Kárpátaljáról és Zenta a Délvidékről. Mind olyan helyek, ahol magyarok élnek, dolgoznak, ünnepelnek, nevelik gyermekeiket, és ahol ma este talán szintén meggyújtanak egy mécsest, vagy megállnak egy percre, hogy ránk gondoljanak. Mi nemcsak hivatalos delegációkat cserélünk, hanem emberséget. Barátságok, iskolák, kulturális csoportok, civil szervezetek kapcsolatai révén egyre több paksi ismeri meg ezeket a városokat, és rajtuk keresztül önmagát is, hiszen mind ugyanannak a nemzetnek vagyunk a tagjai.

Itt, a Duna partján állva ez az emlékmű is erről beszél. Egy szimbolikus műalkotás, amely nem lezár, hanem kinyit valamit. A Duna, ez a hatalmas folyam nem elválaszt, hanem összeköt. A forrástól a torkolatig, az Alpoktól a Fekete-tengerig ahogy kanyarog a Kárpát-medencében, magába gyűjti mindazt, amit e táj népei, köztük a magyarok évszázadok alatt a vízpartra bíztak, bánatot, örömet, imát és dalt. Babits Mihály Áldás a magyarra című versében, amiből Gál Tamás szobrászművész idézett is az emlékművön, ezt írta: „Él a nagy Isten, és semmise megy kárba, Magyarok se lettünk pusztulni hiába, hanem példát adni valamennyi népnek, míg görbék s biztosak pályái az égnek”. Népünk szenvedései tehát nem lehetnek hiábavalók, hanem példát kell, hogy mutassanak más nemzeteknek is. Mindent túl kell élnünk, bíznunk kell a jövőben, és nem szabad elszakadnunk attól az erkölcsi rendtől, amely a magyarságot végül is a legnagyobb tragédiák idején is megvédte – összegzett. Mint mondta, ennek a szimbólumnak a részeként mécseseket engednek le a vízen, apró lebegő fények ezek, de talán annál többet mondanak, mint bármely szó. – Mert visznek valamit magukban: üzenetet. Paks lakosságának üzenetét testvérvárosaink minden polgárának. Üzenjük, hogy jóban, rosszban veletek vagyunk. Fontosak vagytok nekünk. Figyelünk rátok. Ahogy ezek a mécsesek lassan elindulnak a Dunán lefelé, jelképesen bízunk benne, hogy valahol egy határon túli magyar gyermek látja majd meg az egyiket, és nem kérdezi, hogy honnan jön, hanem csak annyit mond: hazajött – zárta beszédét Barnabás István.

A megemlékezésen közreműködött az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesülete tánccal, Nagy Balázs alpolgármester verset mondott. Az ünnepélyes eseményt koszorúzás zárta, majd leengedték a mécseseket a Dunán.