Történetek Cseresznyéspusztáról (1. rész)
Cseresznyéspuszta számomra nem csupán egy külső településrész a város határában, hanem családi emlékek őrzője is. Anyai ágon oda kötnek a gyökereim, gyermekkoromban, az 1990-es években a nyarak jelentős részét ott töltöttem Lacza nagymamámnál. A természet, az erdő és a homokpuszta különleges világa már akkor mély nyomot hagytak bennem, talán ezért is fordultam érdeklődéssel Cseresznyés múltja felé.
Volt idő, amikor sokan úgy vélték, a puszta napjai meg vannak számlálva. Az 1980-as évek végéig még nem vezetett ki szilárd burkolatú út, hiányzott a vezetékes ivóvíz, nem volt már iskola, majd bezárt az egyetlen bolt, és egyre többen jósolták a település lassú elsorvadását. A történet azonban másként alakult, mert az ezredfordulón éppen azok az értékek kerültek előtérbe, amelyek korábban hátránynak számítottak: a nyugalom, a természet közelsége és a vidéki élet csendje. Cseresznyés fokozatosan kedvelt lakó- és üdülőhellyé vált. Bár az őslakos, régi családokból már egy tucatnyian sem élnek itt, de az elvándorlók helyére új családok érkeztek, akik új élettel töltötték meg a közösséget, s a puszta nem eltűnt, hanem átalakult.
Cseresznyés neve a forrásokban csak a 19. század első felében bukkan fel. Akkoriban nagy- vagy középbirtokhoz tartozó uradalmi majorként említik, elszórt házakkal és átmenetes kicsiny pusztákkal. Még nagymamám is S betűvel mondta, ahogyan a régi térképeken is szerepel, mert a régi „cseresnyésiek” tudták, hogy nevét nem a cseresznyefáról kapta ez az egykor talán cserjés, bokros homokvilág. Területét olyan elszórt részek tagolják, mint Barátrét, Belső sor, Pörösi sor, Mária-telep, Háromház vagy Akalacs.
Ez utóbbi a régebbi mag, a mára eltűnt Akalacs falu területe Cseresznyéstől északnyugatra fekszik, s régészeti leletek alapján az Árpád-korban már létezett. Neve besenyő eredetű, a környék rengeteg besenyő eredetű helynevet őrzött meg (Kajdacs, Kanacs, Gyapa, Madocsa stb.), és Akalacs neve, hasonlóan a besenyő törzsi nevekhez, lószínnevet jelent: fehér tarkácska, esetleg fehér paripa. Templomáról és a faluról keveset tudunk, de Egyed Antal 1829-es Paks leírásában említi a református templomépítéshez elhordott köveket: „Akalacson még a török utáni időkben is látható volt egy valamikor nagy épületnek vagy templomnak düledéke. Innen hordták a szert a mostani református templom építéséhez.” A legenda szerint – melyet még nagymamámtól hallottam – az akalacsi templom egyszer „üzent” a föld alól, midőn egy juhász kutyája ugatni kezdte a romokat rejtő dombot, ahol a föld alól morajlás és harangkongás hallatszott. 1836-ban Akalacspusztának még 248 állandó lakosa volt.
Egykor bővízű patakja is mára múlt, a Cseresznyés-Csámpai patak az Akalacs melletti Deres-tóból eredt, és általában északnyugat-délkelet irányba folyt. Legnagyobb mellékerét Györköny felől vette fel, ez a patakág Felső-Biritópuszta közelében csatlakozott a főmederhez. 12,5 km hosszú futás után Püspökhalom mellett hagyta el Paks határát, majd Szentgyörgyi-csatorna néven folytatta útját a faddi Holt-Dunába.
A közeli Bíbichegynek nevezett domb az egykor itt nagy számban tanyázó bíbic madarakról kapta nevét. „1821-ben a paksi földesurak közgyűlésükön határozták el, hogy a parlagföldeket – tehát elsősorban a déli homokos területet – szőlővel telepítik be.” Ezt a kezdeményezést hamarosan tett követte, és egyre sűrűsödtek a szőlők a magasabb homokterületeken, így Cseresznyéspusztán, Szarkahegyen, Csámpán, Pörösön. A szőlőművelés még a 20. század elején is jellemző volt, de mára Akalacs területe csupán telepített erdőből és füves rétből áll.
A ’90-es években a Bezerédj Általános Iskola rajztermében ki volt állítva egy régi parasztház makettje. Készítőjétől, Bencze Barnabástól megtudtam, ez volt a dédszüleim – távvezeték fektetés miatt kisajátított és lebontott – háza, amely régi épület egykor özv. Tallián Pálné földbirtokos asszony majorságához tartozott. És valóban özv. vizeki Tallián Pálné 1874-es végrendeletében találunk rá területi utalást: „Hátrahagyandó ingatlan birtokaim különböző jogtermészetükre nézve előre kell bocsátanom, hogy azok háromfélék: elsőrendűek Pakson és ahhoz tartozó falvak és pusztákon boldogemlékű szülőimről szállottak reám…” A 19. században Lacza Andrásék házát csárdaként is ismerték, ahonnan a családi legenda szerint a híres betyár, Rózsa Sándor is elkötött egy fehér lovat.
dr. Hanol János