Jó napot, mi újság? Herczeg József

Negyven éven át volt aktív részese, sőt alakítója a paksi közéletnek Herczeg József. Könyveket lehetne írni az emlékeiből. Nemcsak kiváló történetmesélő, hanem elsőrendű házigazda is, ami garancia egy kiadós beszélgetésre. Ezúttal a város egykori polgármesterétől kérdeztük meg: Jó napot, mi újság?

Valamivel több mint egy éve költözött a Jámbor Pál utcába Herczeg József, ahogyan mindenki ismeri: Dóci. Az, hogy a házhoz tartozó pincét szépen felújíttatta, egy pillanatig sem volt kérdés. Mint az sem, hogy a beszélgetést mi is itt kezdjük. Szépen sorakoznak a borospalackok, fölöttük tábla jelzi a fajtát. Házigazdánk mindegyikhez rövid történet is fűz, s pontosan idézi, melyik, mikor milyen rangos díjat kapott, mikor választották a város borának. Büszkén meséli, hogy a Paksi Városi Múzeumba is az ő gyűjteményéből válogattak. – Képzett borász vagyok – árulja el, amivel a szakértő „tárlatvezetés” után már nem okoz nagy meglepetést. Tizenkilenc éves kora óta, vagyis hatvan éve vesz rész borbírálatokon. Mostanság már csak a paksi és dunakömlődi borversenyeken. Meg is jegyzi, hogy sokszor vitt vendégeket, többnyire testvértelepülésről érkezőket Dunakömlődre, ahol rendre megtapasztalták, milyen a szívélyes vendégszeretet. A paksi Borbarát Klub alapítótagja. Úgyszintén a Város bora címnek is. Az első tíz évben a bírálóbizottságban elnökölt. Se szeri, se száma az emlékezetes sztoriknak, amelyeket úgy idéz fel, mintha csak tegnap történtek volna. Termesztett szőlőt, és készített bort ő maga is, de ez már a múlté, akárcsak a közéleti szerepvállalása. 

Tíz ciklusban dolgozott a városvezetésben különböző minőségben. Előbb tanácstag, tanácselnök-helyettes, a rendszerváltás után pedig polgármester, alpolgármester, nemzetközi kapcsolatokért felelős tanácsnok és képviselő volt, de a pártpolitizálást kerülte. Polgármestersége idejéből legbüszkébb a Paksi Ipari Park létrehozására. Mozgalmas, intenzív időszak volt, s persze egészen más, mint napjainkban. Természetesen most is nyomon követi a város életét, hiszen szívügye Paks. Tetszik neki, hogy a mostani városvezetés szívesen megy az emberek közé. Látja és elismeri az eredményeket is, de azt is bevallja, hogy sokszor kissé türelmetlen: lendületesebb haladást várna. 

Ha a közéletben nem is vállal már aktív szerepet, a kulturális és társadalmi életnek szerves része. Örömmel veszi, hogy minden városi eseményre meghívást kap, ezenfelül például színházba is szívesen jár. És szeret menni a Duna Korzóra is. Újabban minden áldott nap. Napi rutinjának állandó eleme a reggeli beszélgetés a régi „harcostárssal”, Faller Dezsővel. Nem ilyen gyakran, de rendszeresen találkoznak a régi táncostársakkal is, Dóci ugyanis évtizedeken át néptáncolt a paksi Örökifjú Táncegyüttesben.

Habár takaros otthonában erre semmi jel nem utal, manapság egyedül él. Feleségét, Zsókát hét évvel ezelőtt veszítette el. Mindketten élelmiszeripari technikumba, illetve főiskolára jártak. A diákévek alatt találkoztak. Természetesen ennek történetét is szívesen idézi fel. – Úgy ismerkedtünk meg, hogy megmentettem az életét – mondja. A szája sarkában megjelenő csibészes mosoly sokat sejtet. Hamar kiderül, hogy nem véletlenül. Előzőleg ugyanis kissé félrevezette azzal, hogy azt a látszatot keltette, a medence vize csupán mellig ér, Zsóka pedig beleugrott, bár úszni nem tudott… A tréfából szerelem, majd 50 év és 55 napig tartó házasság lett. Pályafutásukat együtt kezdték a Paksi Konzervgyárban. – Kiváló szakember volt, jobb, mint én. A tudását mindig szívesen megosztotta másokkal. Mindenkin segíteni akart, és végtelen önzetlenség jellemezte, mindig maga elé sorolt másokat – emlékszik vissza. Hozzáteszi, hogy ennek köszönhetően minden társasúton ők szálltak fel utoljára a buszra, egy jordániai kirándulás során a sivatagban pedig majdnem „szomjan haltak”, mert mindenkit maguk elé engedtek, s mire a sor végére, azaz hozzájuk értek, már csak üres poharak maradtak a tálcán. Zsóka őt is mindenben segítette, biztos menedéket nyújtott számára a kihívásokkal teli időszakban is, s persze ő volt a család motorja, összetartó ereje is. A családi összejövetelek kisebb népünnepélyhez hasonlítottak náluk. A mai helyzetben viszont praktikusabb, hogy többnyire ő utazik Budapestre, ahol fiuk, lányuk él. Azt is elárulja, hogy most is éppen oda készül. Első unokája, Anna 25. születésnapját ünneplik. Levente ösztöndíjjal Kínában tanul, Abigél gyógytornásznak készül, őt követi Jóska, aki – mint hangsúlyozza – a kilencedik Herczeg József, illetve Ármin, a legkisebb, aki mellesleg 194 centiméter.  Mondania sem kell, a szeméből ki lehet olvasni, hogy a legnagyobb öröm és büszkeség számára az öt unoka.