Történetek Cseresznyéspusztáról (4. rész)
Cseresznyés lakói különböző utakon kerültek a homokvilágba. Voltak köztük olyan cselédemberek, akiket a 20. század elején helyenként fellobbanó aratósztrájkok után a földbirtokosok elüldöztek Fejér megyéből, s itt szabadon megtelepedhettek. Az 1950-es években a puszta még nem volt úgy beültetve erdővel, mint manapság, a megyei lap szaharai kincsesbányaként írt róla: „Elszórtan itt-ott magányos lakóházak láthatók. A homoksivatag közepe táján fekszik Cseresnyéspuszta, s e kietlen tájon lakók száma több száz. De hogy kerültek ide az emberek? Erre nem egyszerű a felelet, mert ahány embernek birtoka van itt, az majdnem mind más körülmények között került ide.”
A puszta tanítója említi 1959-ben, hogy a többség már újonnan épült házakban lakik, megtelepedtek, küzdöttek a homoktengerrel, s nem eredménytelenül: „Karszt János több mint 10 éve neveli, oktatja a pusztai gyermekeket és közben külön-külön megismerte szinte minden család történetét. – Lacza Istvánék például valami aratósztrájk miatt kerültek ide Fejér megyéből. Elűzték őket a századforduló táján. Itt fillérekért kaptak néhány hold »homokot« és mint »szabad« emberek megtelepedhettek.” A legenda szerint valamely Ledneczky-ős egy tajtékpipáért vásárolta meg a puszta futóhomokos részét.
Cseresznyésben a háború után is kitartottak az egyéni gazdálkodás mellett, pedig a szorgalmat, a föld szeretetét nem mindig hálálta meg a homoktenger. A későbbi tsz-elnök, Kocsmár János párttitkár agitálta szövetkezésre a cseresznyésieket, de a Laczák és Acsádiak konokul ellenálltak. 1951. augusztus 26-án Magyar Ádám, Szabó István és Papp Miklós, a gyapai Béke Tsz három népnevelő agitátora, Cseresznyésre mentek, hogy belépésre bírják a gazdákat. A Lacza-porta felől harmonikaszót hozott a szél, ahol a cséplés befejezésének örömére házi mulatságot tartottak. Behívták a gyapaiakat egy pohár borra, de ők a belépési papírokkal a téeszről kezdtek érvelni, ez pedig felbőszítette a családot. Az agitátorokat megverték, majd a fellázadt közel húszfős csoport a párttitkár házához vonult, és számonkérték az erőltetett beléptetést. Az incidens végigfutott az országos sajtóban, még az 1952-es Kincses Kalendáriumba is bekerült. A demokratikus államrend és a termelőszövetkezeti csoport elleni izgatás miatt indult büntetőeljárást a megyei bíróság a paksi tanácsházán tárgyalta. Ügyükből példát statuáltak, és a sajtóban „lázadó kuláknak” minősített Lacza-unokatestvéreket, az akkor 19 éves Lacza Györgyöt (nagyapám testvérét) hatévi, míg a 23 éves Lacza Jánost nyolcévi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték; a büntetést Márianosztrán ülték le.
A következő évtizedekben már nem a téeszesítés, hanem Cseresznyés elszigeteltsége és a fejlesztések elmaradása határozta meg az itt élők mindennapjait. Cseresznyésre sokáig elsorvasztásra ítélt zsákfaluként tekintettek: miközben a kutak sorra kiszáradtak, nehezen jutott el ide a vezetékes víz, és a betonút megépítésére is évtizedeket kellett várni. A pusztai élet egyik központja a „Lehr Jankó boltja” volt. Az 1959 táján társadalmi munkával épült vegyesbolti és italbolti helyiségeket közös ajtó kötötte össze, és itt volt a kultúrhelyiség is. Az 1980-as években egyes régi házakon kint volt az eladó tábla, de új házakra nem adtak építési engedélyt.
Az erőműépítés idején kezdtek venni házakat üdülőnek, hétvégi háznak a paksiak, és felmerült egy csónakázó- és horgásztó kiépítése az iskola mögötti fenyőliget alatt. A tómeder elkészült, de csónakázni a felüdülést kereső atomosok itt nem tudtak, mert a víz eltűnt, és csak nád és mocsári növények nőttek.
Paks felől már korábban elkezdték az utat építeni, aztán valahol a Szerbusz-sarok előtt elfogyott a lendület. A sarok a nevét onnan kapta, hogy itt köszöntek el egymástól esténként a cseresznyési fiatalok, s indultak külön utakon hazafelé. Nyáron a süppedős homok, ősszel és tavasszal a sártenger, télen a mindent beborító hó – évtizedeken keresztül ez volt az oka a fiatalok elvándorlásának, a puszta elnéptelenedésének. A téesz is érdekelt volt az útépítésben, mivel a sertés- és lótenyésztő telepet fejleszteni akarták, a dolgozókat szállító téeszbusz is 2-3 év alatt tönkrement a földesúton. A tanács és a téesz végül megállapodtak, majd Fritz János szakmai irányításával 1988 októberében elindult a kivitelezés: „Az útépítést lélektani meggondolásból – és tanulva a korábbi balsikerből – Cseresznyés felől kezdték. Az úttükör nagyját a tsz gépei alakították ki. A földmunka »finom« része a cseresznyésieket dicséri, s persze ők szórták a sódert is az útalapba, zsaluztak és bedolgozták a betont. A helyieknek legalább háromheti munkájuk van ebben a kalákában és házanként 3000 forintjuk.”
dr. Hanol János
