Történetek Cseresznyéspusztáról (5. rész)

Cseresznyés villamosítását az Arany házaspár indította el, melynek eredményeként 1964 őszén gyulladt fel először a villany a pusztai házakban. Bekapcsolták az iskolát, majd felfelé a barátréti házakat, később a Belső sort, végül Pörösre is kijutott a villany. 1972-ben az iskolától néhány háznyira élő nagyszüleim, Lacza Jánosék voltak az egyik utolsó nagycsalád, ahol még petróleumlámpával világítottak. Nagyapám a téeszben dolgozott, havi 2300 forintból tartotta el a feleségét és hat gyermekét, és áram híján a sötét téli hónapokban kihívást jelentett a szorgalmas diákoknak az otthoni tanulás, leckeírás.   

A gyermekkori nyaralások egyikén került kezembe a Budapesti Mezőgazdasági Gépgyártó és Szolgáltató Vállalat üzemi lapjának (BMGV Híradó) nagymamám kredencében féltve őrzött példánya. Az 1972-es nyári lapszám képes riportjában a vállalat Petőfi szocialista brigádjának vezetője, Cs. Nagy László és kollégája meséltek el egy megható történetet. 

Nyuli Attila brigádtag emlékei szerint éppen a vasárnapi ebéd után beszélgettek a kertjükben, a háttérben szólt a rádió, és hallotta, hogy egy vidéki tanítónő (Arany Béláné) arról beszélt, hogy milyen gondok között él náluk egy család, akik még petróleumlámpával világítanak. Ekkor jött az ötletet, hogy a brigáddal segíthetnének a családnak: 

„Másnap reggel mesélem a srácoknak bent az üzemben, az ötlet mindenkinek azonnal tetszett, de nem tudtunk semmi közelebbit a családról. Felhívtuk a Rádiót, és Kerényi Mária nagy örömmel adta meg a címet. Mi aztán a rákövetkező napon leutaztunk Markovits elvtárssal meg Lacival hármasban Cseresznyéspusztára.” 

Kedden érkeztek az iskolához, ahol a gyerekek szinte kórusban, hangos „jó napot kívánok”-kal köszöntötték a pesti vendégeket. Arany Béláné fogadta a segítőket, majd elvezette őket a néhány háznyira fekvő tanyához. Lacza Jánosné volt csak otthon a gyerekekkel, kétkedve hallgatták, miért is jöttek hozzájuk a látogatók. A brigádtagok felmérték a teendőket, anyagszükségletet, rajzoltak, Markovits János szakszervezeti bizalmi titkár pedig a DÉDÁSZ-szal lebeszélte, hogy még a szerelés napján kiszállítják és soron kívül bekapcsolják a mérőórát.

„Tudja, nekünk pestieknek nehéz elhinni, hogy vannak, akik villany nélkül élnek, akiknek nem természetes a mosógép, a porszívó, a televízió – különösen akkor, amikor mindez ma már falun is szinte mindenütt megtalálható” – emlékezett vissza Cs. Nagy László.

Szombaton 10 óra előtt már kint volt a pusztán a hatfős brigád. A háziak alig hitték el, hogy amit a szakemberek kedden ígértek, most valósággá lesz. Azonnal munkához is láttak, szorgalmasan mértek, véstek, fúrtak, szereltek, s délután három órára „kigyulladt” a villany Laczáéknál. A nagy örömöt egy meglepetéssel is megtoldották: Cs. Nagy László javaslatára vettek egy keverőtárcsás Hajdu mosógépet. Amikor elkészültek a munkával, mondták Laczánénak, hogy a hat gyerekre biztosan sokat mos, és ezt szeretnék megkönnyíteni az ajándékkal. A riportban a brigádvezető így emlékezett a reakcióra: 

„Higgye el, én igazán nem vagyok nyavalygós ember, gondolom, a többiek sem, de bizony Isten majdnem elbőgtük magunkat a meghatottságtól, amikor Laczáné meglátta a mosógépet. Ott állt a konyhaajtóban, gyűrögette a köténye szélét, aztán teleszaladt a szeme könnyel.”

Az eseménynek országos visszhangot nemcsak az idézett üzemi lap adott, de délutánra megérkezett a pusztára a magyar rádió és televízió stábja, akik anyagot készítettek a jótékony villanyszerelésről. Még a Lacza gyerekeket is megszólaltatták, akik később a szomszédoknál a tévén viszontláthatták magukat, de emlékezetes maradt a brigádtól kapott Boci csoki és Macskanyelv is. A téesz is kitett magáért, kerítettek egy gyenge birkát, s egy finom birkapaprikással vendégelték meg a résztvevőket.

A brigád később az iskolába is visszanézett, mert a világítás ott is elavult volt. Leszerelték a régi vezetéket, neonfénycsöveket raktak minden tanterembe, így aztán már ott sem vakoskodtak a diákok. A Dunamenti Tsz pedig egy levelet küldött a Petőfi-brigádnak, amelyben megköszönik, hogy „egy fővárosi vállalat, s annak egy szocialista brigádja felfigyelt egy nehéz helyzetben élő család igen súlyos mindennapi gondjára, s vállalva az egész héten át végzett fáradságos munka után az újabb fáradalmakat, segített ezen a gondon.”

A szülők már nem élnek, a Lacza gyerekek pedig azóta felnőttek, szétszóródtak. Egyikük maradt Cseresznyésben, ketten Pakson laknak, van, ki Dunakömlődön, ki Németkéren, s van, aki Németországban él. Ennek ellenére a mai napig összejönnek a szülői házban, s az asztal körül már nemcsak a hat testvér ül, hanem ott vannak a gyerekek és az unokák is. A fiatalok még nem tudják, hogy annak a fénynek története van. Egy történet Cseresznyéspusztáról, egy családról, a hat gyerekről, és arról a hat emberről, akik egy nyári szombaton úgy döntöttek, hogy fényt visznek egy másik család életébe.

dr. Hanol János

Forrás:

• BMGV Híradó, 1972. júliusi szám, 14–15. o. 
• Magyar Mezőgazdaság, 1972.12.13., 17.o.
• A MEDOSZ lapja, 1973.11.01., 7. o.

Villanyszerelők, tévéstáb és a családtagok a Lacza-portán (Fotó: magánarchívum)