Városi megemlékezés október 23-án Pakson

Városi megemlékezésre várta a lakosságot az önkormányzat október 23-án délután a városháza előtti térre, az 1956-os emlékműhöz. Ünnepi beszédet mondott Nagy Balázs alpolgármester:

„Hetven esztendő telt el 1956 októbere óta. Aki akkor húszéves volt, ma kilencvenéves. Lassan eltűnnek a szemtanúk, akik még felelhetnek arra: „Te hol voltál akkor? Mit láttál? Mitől féltél, és miben reménykedtél? Milyen ország képe élt benned?”

Amíg kérdezhetünk, és a szemtanú válaszol, a történelem személyes hangon szól hozzánk. Amikor ezek a hangok elcsendesednek, a felelősség a miénk, hogy továbbadjuk, elmeséljük a még fiatalabbaknak, amit ők megéltek. Közben változik, hogyan beszélünk a múltról. A politika újra meg újra a maga jelenéhez próbálja igazítani az emlékezetet. Az emberi méltóság mércéje azonban maradandóbb. Felismerjük a különbséget az üldözés és az üldözött védelme, a megalázás és a segítségnyújtás között. Megértjük, mit jelent veszélyben is felelősséget vállalni másokért.

Komoly kérdés, hogyan hozzuk közel a múltunkat azokhoz, akik ma általános iskolába vagy középiskolába járnak? Önmagában a heroizálás kevés. A nevek mögött meg kell mutatnunk az egykori fiatalt. Akinek tervei voltak. Örömei, kihívásai, barátai, rokonai és ismerősei. Aki egyszer csak olyan döntés előtt találta magát, amelynek következményeit nem láthatta előre. Érdemes megkérdeznünk a mai fiataloktól, és mindenkitől, aki nem volt ott: te mit tettél volna? Kimész az utcára, amikor a tüntetés kezdődik? Csatlakozol a barátaidhoz? Hazamész, mert tudod, hogy aggódnak érted a szüleid? És ha lövések dördülnek? Megpróbálsz segíteni a sebesültnek? Ha kell, fegyvert is fognál? Ha elbukik a forradalom, itthon maradsz, vagy elhagyod az országot? Lenne olyan, akitől annyira fájna a búcsú, hogy inkább szó nélkül mennél el? Mi, hetven évvel később, ismerjük a folytatást. Tudunk november 4-éről, a megtorlásról, a kivégzésekről. Ők ismerték a diktatúra kegyetlenségét, de nem tudták, mit hoz a következő nap.

Ma gyakran halljuk a cinikus kérdést, ha valaki segíteni akar, de közben ő maga is bajba kerül: „Minek ment oda?” Könnyű ezt utólag kimondani arról, aki felszólalt, közbelépett, magára vett valamit a közös ügy terhéből, és esetleg az életével fizetett érte, vagy komoly meghurcoltatás érte. De adja magát a kérdés: mi történik, ha senki nem megy oda? Ha mindenki arra vár, hogy majd más segít, más vállalja a veszélyt? A félelem érthető. De ezeknek a személyes és nemzeti dilemmáknak az átgondolása éppen arra taníthat, hogy felismerjük a saját felelősségünket is.

1956 történetét többnyire Budapest képein keresztül idézzük fel. Közben az egész ország mozdult. Szegeden már október 16-án megalakult a pártállamtól független egyetemista szervezet, a MEFESZ. Debrecenben október 23-án halálos sortűz érte a tüntetőket. Mosonmagyaróváron fegyvertelen tüntetőkre lőttek. A kisebb településeken is hallgatták a rádiót, az érkezőket kérdezték, próbálták összeilleszteni a híreket. Gyűlésekre mentek, vezetőket választottak. Meg kellett szervezni az ellátást, vigyázni az emberekre és a közös javakra.

Pakson is ez történt. A konzervgyár a megmozdulások egyik központja lett. Dolgozói felvonultak a „Sóder Jóskának” nevezett szovjet emlékműhöz, amelyet megpróbáltak ledönteni. Forradalmi tanács alakult a gyárban, küldöttség indult a tanácsházára. Fiatalok teherautóval keresték fel a környék falvait, hogy a változásról beszéljenek. Október 27-én este már mintegy másfél ezer ember gyűlt össze a Deák Ferenc utcai községházánál. Röplapok terjedtek, új vezetőket választottak. Aznap este kézigránát robbant a tüntetésen. Többen megsebesültek. A merénylő kiléte a mai napig ismeretlen. A béke megőrzése, a vérontás elkerülése embert próbáló feladat volt. Tuba János nemzetőrparancsnok és idősebb Gárdai György helytállásának fontos szerepe volt a rend megőrzésében. Gárdai eltávolíttatta az egyik helyi vezető felakasztását követelő falfeliratokat. Fékezte a bosszú indulatát. Magyar ne törjön magyarra. Egy kisvárosban a történelem fordulataiban is minduntalan ugyanazok az ismerős arcok bukkannak fel. És a rendkívüli napok múltával is együtt kell tovább élnünk.

Szűkebb pátriánk békéjéért személyes felelősséggel tartozunk. Vannak erkölcsi döntések, amelyeket akkor is meg kell hoznunk, ha könnyebb volna hallgatni. Hogy évtizedek múltán is egyenes háttal, nyílt tekintettel mehessünk végig az utcán. A kisváros emlékezete családok emlékezetéből épül. Megőrzi, ki állt a forradalom mellé, ki védte a pártházat, ki maradt otthon. A tetteket és a mögöttük álló körülményeket egyaránt meg kell ismernünk. Minden nemzedék a saját döntéseiért felel, de azokkal a következőnek örökséget teremt. A tiszteletnek és a becsületnek így kell vezetnie a nemzedékek útját.

Miközben Gárdai és társai Pakson a vérontást igyekeztek elkerülni, két paksi fiatal Budapesten vállalta a fegyveres küzdelmet. Más-más úton kerültek a felkelők közé, de mindketten készek voltak tenni a hazájukért.

Czuczor Antal 1936-ban született Pakson, később köszörűs szakmunkásként dolgozott Budapesten. Október 23-án színházból tartott hazafelé, amikor találkozott az első fegyveres csoportokkal. A húszéves fiatalember hamarosan a Corvin közi felkelőkhöz csatlakozott. Október 29-én súlyos fejlövés érte. Október 31-én a Péterfy Sándor utcai kórházban meghalt. Édesapja felutazott megkeresni. A rákoskeresztúri temető kápolnája mellett, a temetetlen, névtelen halottak koporsói között találta meg a fiát. Egy lelkész segítségével temették el, majd hazahozták: 1957. március 24-én a paksi Fehérvári úti katolikus temetőben helyezték végső nyugalomra. Sírjára rávésték: hősi halált halt. A síremléket megrongálták. Hozzátartozói helyreállították, de később újra megrongálták. A sérülést mementóként megőrizték.

Kolonics János 1935-ben született Pakson. 1956 nyarán elhagyta Magyarországot. A forradalom híre Nyugat-Németországban érte. Maradhatott volna külföldön, mégis visszatért a szülőföldjéért harcolni. Ágfalvánál lépte át a határt, Budapestre ment, és jelentkezett a Széna tériek Maros utcai bázisán. Nemzetőr lett. A november 4-i szovjet támadás után is folytatta az ellenállást, előbb a Széna téren, majd az óbudai Schmidt-kastélynál. A forradalom bukása után hazatért Paksra. Megnősült, kislánya született. Előtte állhatott volna még egy egész élet. 1958-ban elfogták. Halálra ítélték, és 1959. május 6-án kivégezték. Huszonnégy éves volt. Édesanyja jelképes sírt állíttatott neki a paksi temetőben.

Hogyan válik személyessé a történelem? Hogyan lesz átélhető hetven év távolából? Talán úgy, hogy egy névhez arc társul. Az archoz egy élet története. Egyszer csak felismerjük: annyi idős volt, mint most a fiunk vagy az unokánk. A fiatalok pedig megláthatják benne azt az embert, akinél néhány év múlva már ők is idősebbek lesznek. A ma felavatott emléktáblákkal az ő örökségüket szeretnénk közelebb hozni, lehetőséget teremtve arra, hogy a szülők, a nagyszülők és a tanárok megálljanak itt a fiatalokkal, elmondják a történeteket, és megválaszolják a kérdéseket.

Tisztelettel hajtunk fejet Czuczor Antal és Kolonics János, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc valamennyi áldozata előtt. Őrizzük meg történetüket, és adjuk tovább!”

Az ünnepségen felavatott emléktáblákat Paks Város Önkormányzata állította az 1956-os forradalom és szabadságharc két paksi áldozata, Czuczor Antal és Kolonics János tiszteletére. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulójához kapcsolódva az önkormányzathoz állampolgári megkeresés érkezett: a paksi Szikra László és az ’56-osok emlékét ápoló keresztapja, Beliczay István kezdeményezték, hogy a város méltó módon, emléktáblával tisztelegjen az 1956-os események két paksi áldozata előtt. A városvezetés felkarolta az érintett családok hozzájárulásával indított kezdeményezést, és döntött új köztéri műalkotás állításáról. Az arcképes táblákat Árpás László jánoshalmi kőfaragó mester készítette, helyüket ideiglenesen az ’56-os emlékműhöz közeli rövid falrészen jelölték ki. Az emléktáblákat Heringes Anita polgármester és Nagy Balázs alpolgármester leplezték le.

A délutáni megemlékezés koszorúzással zárult.

A városi megemlékezés 17 órakor a Csengey Dénes Kulturális Központban folytatódik, ahol Heringes Anita polgármester mond beszédet. Az esten megtartják a Tehetséges Paksi Fiatalokért Alapítvány díjátadóját. Ezután ünnepi műsor következik, „Házam szentségét, hazám békéjét” címmel a Paksi Vak Bottyán Gimnázium végzős évfolyamának diákjai lépnek fel. Felkészítő tanáraik: Fittné Szilvássy Ildikó, Péterné Iker Ivett, Prantner-Zatykó Tünde, Szeriné Hipszki Györgyi.