Az eltűnt városkép nyomában

Téglaporos a kalapom címmel 2021-ben jelent meg a paksi téglagyár utolsó igazgatója, Ritter József könyve, amelyben a gyár 120 éves történetét dolgozza fel.

A Kanacs és Biritó egyesülésével 1969-ben létrejött Paksi Állami Gazdaság is intenzíven foglalkozott a bor- és csemegeszőlő termesztésével, elsődlegesen azért, hogy fenntartsa a paksi tájjellegű borok hírét és minőségét. Volt olyan időszak, amikor Szekszárdon több bolt kirakatában már ott álltak a paksi borok, szekszárdi pedig sehol.

A paksi borok jó hírére a járási kereskedelmi felügyelőség és az állami borpincészet vigyázott. Rendszeresen ellenőrizték a vendéglőket, s a minőségromlást úgy szűrték ki, hogy a borok kiadásakor félretett mintát hasonlították össze azok ellenőrzéskori állapotával.

Az 1900-as évek első felében országos hírnévre tettek szert a paksi borok, különösen a paksi siller, amely a két világháború között mintegy negyven budapesti vendéglátóhelyen volt az egyik legkeresettebb ital és kifejezetten vendégcsalogató fogalomként rendszeresen feltűnik a fővárosi vendéglős hirdetésekben.

A 19. sz. végén több paksi birtokos is előfizetője, sőt aktív levelezője volt a Borászati Lapoknak: a hidegvölgyi szőlészetéből Bun Gusztáv, vörösmalmi birtokáról Petrich Árpád, Dőryné Kurcz Katalin, Hagymássy Károly közjegyző, Tschida Artúr, a Mária-telepi szőlők kezelősége, stb. Beszámolókat küldtek a szüretekről, hirdettek, kérdést tettek fel, tanácsot kértek a szakszerű ültetvényi telepítésről.

A Sárgödör téri terület rendezése után a mérföldkő Herczeg József polgármestersége idején, 1996-ban a millecentenárium évében történt, amikor Péter-Pál napján ünnepélyes keretek között megnyitották a Sárgödör teret a turisták előtt. Ez már előrevetítette egy civil szervezet létrehozásának szükségességét.

Folytatjuk múltidéző kalandozásunkat a Sárgödör téren. A háborús éveket követően a présházak többsége feleslegessé vált a nagyüzemi mezőgazdasági művelésre való áttérés és a szőlőterületek fokozatos csökkenése miatt. Ennek következtében sok présház összedőlt vagy lebontották, a Sárgödör teret kikezdte az enyészet. Sok pincét csak garázsnak vagy raktárnak használtak, béreltek a paksi üzemek.

Wolf Ferenc és felesége, Akkermann Magdolna 1917-ben vásárolták a Sárgödör tér 23. szám alatti présházat, amelynek története egészen az 1800-as évek végéig nyúlik vissza. Az épület egy 1890-es öregpréssel és a Zöldfa utcai kútból hordott vízzel idézi meg a múltat. A présházak fontos részei voltak a paksi hagyományoknak, még a hírekben is szerepeltek tűzesetek és bűnesetek kapcsán. A II. világháború után a nagyüzemi gazdálkodás visszaszorította ugyan a jelentőségüket, de örökségük ma is él.

Paks építészeti örökségének egyik ékköve a Sárgödör téri pincefalu a városban. Az egyedülálló hangulatú teret az elmúlt századokat idéző, szorosan egymás mellé-mögé épült présházak veszik körül, de szép pincék találhatóak még a környező utcákban is.