Mondjuk a magunkét

Valahol azt olvastam, Japánban úgy tervezik a parkok ösvényeit, hogy megfigyelik, merre járnak az emberek, és amikor kitaposták az útvonalat,

Kislányom nem mindennapi mesét választott a minap kedvencének. (Ez azt jelenti, hogy napjának legalább hússzor végig kell mondani.) Még szerencse,

Nem emlékszem, nem néztem, de majdnem biztos, hogy a patika bejáratán ott volt a jel: tilos telefonálni. Az viszont biztos,

A hölgy özvegyen maradt. Előfordul az ilyesmi a Kárpát-medencében. Korán halnak errefelé a férfiak. Kiidegelik őket a lehetetlen lehetőségek. Őrlődnek,

Innen, a fűtött irodából úgy tűnik, hogy míg az egész Dunántúlt ellepte a hó, Paks egyelőre nemigen öltözik fehérbe. Miközben

A minap kislányomnak vásároltam papucsot egy paksi üzletben. Huszonegyes vagy huszonkettes legyen? Ez volt a dilemma. Megveszem a kisebbet, és

Csak egy picivel. De tényleg, csak egy icipicivel zsírosodik jobban a hajam, mint ezelőtt. Az egész úgy kezdődött, hogy eleinte

A 20. század talán legtehetségesebb, de mindenképpen legtöbbet emlegetett Tolna megyei újságírója, Ordas Iván, egy alkalommal faluhelyen óhajtott reggelizni. Betért a

Gondolom, hogy presztízskérdés vagy nagyon divatos minél több idegen kifejezést keverni saját szavaink közé annak ellenére, hogy mindenre megvan a helyes magyar

Minden hasonlat sántít, de nem minden sánta hasonlít. Viszont akik rosszban sántikálnak, egy idő után hasonlítani kezdenek egymásra. Pártszimpátiától, kormányváltásoktól